A katasztrófa körülményeit, a hazaszeretet, az önfeláldozás és a bátorság jelképévé lett doni csata eseményeit, a 2. magyar hadsereg hősiességét Szedmák Péter hadnagy idézte fel ünnepi beszédében. Emlékeztetett: bár a II. világháború gyors lefolyásúnak ígérkezett, végül már az első néhány hónapban olyan óriási emberáldozatot követelt a hadban álló felektől, amire az emberiség történetében korábban nem volt példa. Nincs család, amely ne veszített volna el egy apát, fiút vagy barátot a harcokban – mondta.
Szedmák Péter
A II. magyar hadsereg német nyomásra, 1942 nyarán indult meg a keleti frontra. Az alakulatok először vasúton utazva, majd több száz kilométeren gyalogolva érték el a Voronyezs körzetét és a Don-folyót, ahol a kimerült honvédeket szinte rögtön hadba küldték. A katonáknak a folyó mintegy 200 km-es partszakaszát kellett védeniük a négyszeres szovjet haderővel szemben, miközben nem volt megfelelő felszerelésük, élelmiszerhiányban szenvedtek, a – 42 °C-os hideg pedig embert próbáló volt. A II. magyar hadsereg gyakorlatilag vesztésre volt ítélve, ők mégis hősiesen harcoltak a kilátástalan csatában is. A több mint 200 ezer fős hadseregből végül csupán 85 ezren kerültek haza. A halottak és sebesültek számát 55 ezerre, a hadifogságba esettekét 25 ezerre becsülik a krónikák. Az eltűntek pontos számát soha nem fogjuk megtudni.
A megemlékezésen részt vett Pálinkás Roland önkormányzati képviselő is
A szinte teljesen megsemmisült hadsereg katonái egyszerre voltak hősök és áldozatai egy könyörtelen politikai döntésnek és kíméletlen háborúnak, akiknek ugyan évtizedekig nem járt tisztelet, küzdelmüket sosem feledhetjük. Ezek az emberek a végsőkig hűségesek voltak hazájukhoz, a küldetésükhöz, amivel nekünk is üzennek. Lehet, hogy a nemzet gondjait képtelenség fegyverrel megoldani, de a hazát ha muszáj, fegyverrel kell megvédeni. Azonban minden erőszakkal szemben küzdenünk kell, hiszen az értelmetlenül elvett életeket soha semmi nem adja már vissza – jelentette ki Szedmák.
A doni csatában elesettek lelki üdvéért Szabó György alezredes, református tábori lelkész mondott imát, aki úgy fogalmazott: bár azt gondolhatnánk, a II. magyar hadsereg katonáinak legtöbbje nem tett semmi emberfelettit, mégis hősökként kell emlékeznünk rájuk. Mert bár ők is szívesebben töltötték volna mindennapjaikat családjuk körében, amikor szükség volt az erejükre és a kitartásukra, megcselekedték, amit a hazáért meg kellett. Ma, nekünk nem kell ekkora áldozatot hoznunk. Csupán annyi a feladatunk, hogy a mindennapokban helyt álljunk. De akkor jól.
