Mit jelent számodra a bánásmód?
– a minap ezzel a címmel botlottam bele egy pszichológiai írásba, amely arról szólt, hogy az általános iskolákban a nagyobb diákok által bántalmazott gyermekek később nagy eséllyel vállnak azonossá agresszív társaikkal. A folyamat mondhatni körforgáson alapul, hiszen egészen addig nem marad alább, amíg egyetlen ember nem cselekszik másképp.
Ha már nem is iskola, de valamikor mindannyian a munka világában is pályakezdők voltunk: emlékezzünk egy kicsit vissza. Több irányból, több kolléga vett körül minket, és ha szerencsénk volt akkor pozitív, támogató közegben, ha nem, akkor féltékeny, irigylő környezetben asszimilálódtunk. Bele sem gondolunk, hogy később mindez mekkora hatást gyakorolhat karrierünkre, azonban hál' Istennek felejteni sem felejtünk.
Máig jól emlékszem, hogy pályakezdő sportújságíróként eleinte a kollégák zöme egyáltalán nem kereste a társaságomat. Egyetlen ember kivételével.
Amikor anno elkezdtem az újságírást, akkor nagyon sok segítséget, támogatást kaptam az akkori "öregektől", akik mára már nyugdíjba vonultak, vagy sajnos már nem lehetnek köztünk. Sokkal nagyobb támaszt jelentettek számomra, mint a tankönyvek. Ők voltak azok, akik valójában belevittek a gyakorlatba! Egy idő után pedig így már én is kötelességemnek éreztem azt, hogyha egy fiatal kerül közénk, akkor úgy segítsek neki, ahogy engem is támogattak egykor
– emlékezett vissza a vehir.hu megkeresésére Darcsi István, a Veszprémi 7 Nap sportújságírója, olvasószerkesztője.
Akiről egyébként sokan még nem is sejtik, hogy 1985-től több éven át a Veszprémi SE labdarugó-szakosztály vezetője is volt, majd ezt követően a Veszprém Megyei Sporthivatal igazgató-helyettese. Szeretett felesége tanácsára 1989-ben kezdett el aktívan foglalkozni újságírással. Elsősorban sportról írt a következő lapokban: Autopress, Új Hírek, Veszprémi Vasárnap, Veszprém Vármegye, Napló. Mindeközben pedig tudósította a Magyar Nemzetet, az Esti Hírlapot, valamint a Mai Napot.
Arra a kérdésünkre, hogy mi okozhatja azt, hogy a városon belül is a média képviselői sűrűn rivalizálnak, nem ismerik el egymást, mi lehet az indok, a több könyvet is szerző író saját példáján nem tudott választ adni.
"Meggyőződésem, hogy az újságírás területén sok jó szakember is könnyedén megfér egymás mellett!"
– hangsúlyozta.
Ha jó vagy a szakmádban, akkor biztosan lesz munkád is, hiszen az élet folyamatosan zajlik, az események csakúgy jönnek mennek... Mindig is tiszteltem, és tisztelni fogom a kollégáim tevékenységét. Éppen ezért féltékeny sem voltam soha: sem a pénzt, sem az elismerést nem sajnáltam a munkatársaktól. Hogy miért? Pontosan tudom, hogy mekkora munka van mögötte! Irigység? Ugyan!
– folytatta az 1996-ban a megye sportújságírójának választott szaktekintély, aki éppen a múlt héten ünnepelte 61. születésnapját.
Darcsi István 2007-ben felelős szerkesztőként került a Veszprémi 7 Naphoz, ahol akkoriban közel tizen dolgoztak a keze alá. Mára már "csak" a sportrovatért felel, de ugyanakkor olvasószerkesztőként is tevékenykedik. Ez idő alatt írásaival az olimpiai bajnokoktól a legfiatalabb tehetségekig a háttérből mindenkit egyformán magasba emelt.
Úgy, hogy közben közel a hatvanadik életévéhez is aktív maradt magában a sportban is: elkezdett petanque-ozni, trippletben pedig egészen az országos bajnoki címig menetelt.
Kérdésünkre, hogy egykori vezető beosztása alatt mi volt a legfontosabb dolog amit megtanult, István határozott válasszal felelt:
A szerkesztő óriási hibát követ el akkor, ha a saját hangjára, saját nyelvezetére faragja a publikálni kívánt anyagokat: az egyéni hangoktól színes a média. Ahány ember, annyi féle módon lehet megközelíteni témákat. Nem szabad egységesíteni, ugyanis úgy arctalanná válik a lap. Higgyék el nekem, mindig is megismertem a kollégáim írásait már az első két mondat után.
"Hiszen az írása mindenkinek olyan, mint az ujjlenyomata: teljesen egyedi!"
Végszónak is beillően három tanácsom lenne a fiatalabb nemzedéknek: szorgalom, kitartás, türelem. Természetesen mindezt kellő alázattal fűszerezve. Érezni kell, hogy amit leírunk, az sokszor emberek sorsáról dönthet. És ami talán a legfontosabb: sosem szabad elfeledni, hogy az éremnek mindig két oldala van!
– zárta a baráti beszélgetést néhány, fiataloknak szánt tanáccsal Darcsi István.
Szóval, hogy mit jelentett számomra eme rutinos, emberséges újságíró bánásmódja?
Nem többet, minthogy én sem cselekedek majd másképp az ifjabb kollégákkal, ha eljutok valaha erre a szintre...
