Napra pontosan majdnem négy hónapja, hogy a kulturális intézmények kénytelenek voltak bezárni kapuikat a látogatók elől és csak online formában elégíthették ki a művészetre éhezők igényeit. Azok számára azonban, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy testközelből szembesülhetnek egy-egy alkotással és fogadhatják be azokat, az ilyesfajta művészetfogyasztás persze csak olyan, mint amikor csokitorta helyett gyertyával díszített muffinnal lepjük meg a szülinapost – jó-jó, de nem az igazi.
Így aztán egésze fantasztikus élményt jelentett a szervezőknek, a Művészetek Háza munkatársainak is, hogy ismét élőben ajándékozhatták meg művészeti élménnyel a szép számmal összegyűlt kultúrakedvelőket – ahogy azt Hegyeshalmi László igazgató megfogalmazta a kiállítás megnyitóján.
A kíváncsi tömeg pedig igencsak különleges ajándékot kapott az újranyitás alkalmából. Üveg- és festőművész általában nem állít ki közösen – ha fuzionál is, inkább mindkettő megmarad a kaptafánál, akarom mondani, a saját műfajában. Pedig ahogy arra Barabás Lajos műgyűjtő is felhívta a figyelmet, ez lehetne másként is: a párosítás jó alkalmat adhatna – és ezúttal ad is – arra, hogy megmutassuk, mennyire hat az egyik a másikra.
Itt van kapásból a technológiai oldal. „Amikor üvegművészetről beszélünk, eleve leginkább a technológia kerül a középpontba: hogy hogyan jut el a művész ahhoz a végeredményhez, amit szeretne – fogalmazott Barabás. – Borkovics Péter először méretre vágja az üveglapokat, egymás mellé rakja őket, majd ezeket felhevíti, egy adott pillanatban a felhevült üvegbe belenyúl egy speciális szerszámmal, kicsit megmozgatja őket, majd hagyja kihűlni. Ezután következik a munka oroszlánrésze: meglátja azt, hogy mi történt az üveggel, vannak-e benne zárványok, és ez alapján elkezdi csiszolni őket arra a formára, amit szeretne. Ezért is van az, hogy az üvegművészetben nagyon kevés a szobor, hiszen rengeteg munka vezet annak létrejöttéig, és a legtöbb üvegművész inkább a fúvásos technikát választja.”
De a technológia Bullás József művészetében is legalább annyira fontos. Ő az alapozott vászonra először ráfest egy rácsszerkezetet akrillal, majd amikor ez megszárad, felvisz egy újabb olajréteget, amit aztán helyenként visszakapar, így alakítva ki a végső képet.
A végeredmény aztán mindkettejük esetében olyan lesz, mintha a fény játékát követnénk figyelemmel: ahogy rávetül a különböző felületekre, színeire bomlik, megmutatja egyes rétegeit, különös dimenziókba repítve a szemlélőt.
Éppen ezért, amikor ott áll az alkotás előtt az ember, mindamellett, hogy belegondol, micsoda munka létrehozni ezeket az üvegszobrokat és festményeket, egy idő után tulajdonképpen el is felejti a technikai oldalt. Csak nézi, bámulja az alkotásokat, elcsodálkozik és elvarázsolódik a szinte vibráló színektől, a fényváltozásoktól, a folyamatos formálódás láttán, ahogy a kész művek a látszólagos befejezettségük ellenére is újra és újra átalakulnak és megszületnek a szemünk láttára.
A kiállítás szeptember 30-ig tekinthető meg.
