Egész évben a világot járja, estéről estére elvarázsolja a közönséget, de most – ahogy mindenki – elcsendesedett kis időre. Ezalatt sem volt eseménymentes az élete, hiszen közben a Halhatatlanok Társulatába választották. Karanténnapjairól, ötvenedik születésnapjáról, és harminc éves pályafutásáról, terveiről mesélt…
Egy olyan művésznek, aki állandó pörgésben él, nem kell néha kipihennie a rengeteg jelenlétet?
Már annyira túlfeszítettem a húrt, hogy mindenképpen valamiféle kényszerűség kellett ahhoz, hogy egy kicsit lelassuljak. Nekem a legjobbkor jött ez az időszak. A hosszúsága is teljesen ideális volt, úgy éreztem magam, mintha nyaraltam volna, ráadásul az időjárás is kedvezett.
Hogyan kell elképzelni ezt az időszakot? Mivel telt?
Tulajdonképpen semmit nem csináltam, és ez volt a lényeg. Bár kellett két hét, míg sikerült kiengedni annyira, hogy ne azon járjon az eszem, hogy karban kell tartani a testemet, a hangomat, vagy, hogy mennyit kell gyakorolnom, mikor tanulom meg a szöveget… Tehát az első két hétben még készenlétben voltam, de aztán – a férjem javaslatára – teljesen kikapcsoltam. Nem gondoltam az éneklésre sem, nem kezdtem el kertészkedni, vagy gardróbot rendezni. Megnéztem a kedvenc romantikus filmvígjátékaimat, az elmaradt újságokat most bepótolhattam, csak a családomnak, és magamnak éltem. Furcsa lehet, amit mondok, merthogy a karanténban korlátozva van az ember, én mégis szabadnak éreztem magam. Azt hozzá kell tennem, hogy a Velencei-hegységben lakunk, közel a tóhoz, a reggeleket pedig a kedvenc elfoglaltságommal kezdtem, vagyis hatkor elmentem futni az erdőbe. Ez tehát egy másféle megélése a karanténnak. Jó időszak volt, sok felszabadító gondolat születik ilyenkor.
Másképpen tér vissza a körforgásba?
Biztosan! A korlátozás ellenére azért az interneten is megnyilvánultunk, például Novák Péterrel és Küttel Dáviddal készítettünk egy videót; egészen hihetetlen volt látni, hogy hányan megtekintették és üdvözölték ezeket is. A korlátozások idején derült ki az is, hogy a közönség beszavazott engem a Halhatatlanok Társulatába. Ez olyan töltést ad, amit egy művész ösztönösen szeretne visszaadni. És az ilyen érzések koncerteken majd biztosan felszínre törnek. De mondok egy másik, friss példát: az ötvenedik születésnapomra kaptam egy 450 éves fát; annyira nehéz, hogy csupán egy kis daruval lehetett beemelni. Nem volt rövid procedúra, de amikor kész lett, kérdeztem a férfit – aki segített a fát a helyére tenni –, hogy mennyivel tartozom. Azt felelte, ugyan, a Művésznőért bármit, örülök, hogy segíthettem. Az emberek talán azt gondolják, hogy ezek apró gesztusok, de nekem rengeteget jelentenek, mert ez azt feltételezi, hogy az eddigi munkásságom hiteles volt, és működött.
Mennyire fontosak Önnek a díjak?
A pályám elején sokkal jobban foglalkoztattak a díjak. Mostanában a tapasztalatok átadása is motivál. Sok minden érdekel még mindig, de főként a következő nemzedék, hiszen nem mindegy, hogy milyen zenében nőnek fel a fiatalok. Vegyük például a Virtuózok című műsort, amelyben zsűritag voltam, illetve a Kis Virtuózok Alapítvány egyik alapítója is vagyok: nagyon érdekel, hogy ezek a tehetséges fiatalok – akik már példaképekké váltak – a kellő szakmai és anyagi támogatáson túl a lelki támogatást is megkapják. Tehát már nem feltétlenül a saját sikereim foglalkoztatnak, hiszen itt vannak ezek a kis művészpalánták.
Ahol csak megfordul, mindenhol ad valamit, hagy valamit, akár a munkásságára gondolunk, akár az önkéntes tevékenységeire. Egy interjúban úgy fogalmazott, gyerekkorában nem voltak túlságosan eleresztve anyagilag. A folyamatos adni akarásának lehet előzménye a gyerekkora?
Nem voltunk eleresztve, ez igaz, de a tanulmányaimhoz mindig kaptam segítséget, és ez remek példa volt számomra. Nemrég felvetettem egy gondolatot a Virtuózok zsűritagjainak: feltűnt, hogy akik a pályán messzire jutnak, közülük sokan elég „messziről” is érkeznek. Nem mondom, hogy ez törvényszerű, de őbennük van egy olyan mozgatórugó, hogy ki akarnak törni. Meg akarják mutatni, hogy adott környezetből is lehet nagyot álmodni, és kellő szorgalommal, munkával meg lehet csinálni. Ezekben az emberekben erősebben munkálkodik a kitörési vágy.
Önben is munkálkodott a kitörési vágy, de önmagában elég volt ennyi motiváció?
Persze, akiben ilyen versenyszellem van… Valóban, én is be akartam bizonyítani, hogy egy kis mezővárosból is bejárhatom a világot. Az a helyzet, hogy annyira szerettem volna világbajnok sportoló lenni, hogy amikor erről le kellett tennem egy sérülés miatt, akkor elég szikrát adott a továbblépéshez Maday Lilla énektanárnő mondata: „A világ legjobb éjkirálynője lehetnél”. Innentől semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ezt hogyan érhetem el. Tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, csak mondják meg, mi az útja.
Akárki mondhatta volna azt a bizonyos mondatot?
Nem. Az mindig fontos volt, hogy hiteles emberek vegyenek körül. Kell, hogy legyen mellettem valaki, aki reflektort tart a kezében, és nem hagyja, hogy eltévelyedjek. Nem könnyű az előadói szakma, az ember olykor elhiheti, hogy ő az Isten. Volt, amikor azt hittem, én vagyok a világ teteje, de hamar vissza kell térni a realitásokba.
Korábbi interjújában azt mondta: „A színpadon rég meghalt, aki nem őszinte”. Ön a sport világából hirtelen a művészvilágba került. Soha nem félt a színpadra tenni az érzelmeit?
Mindenki fél, még az is, akiben megvan a kellő exhibicionizmus, és a kellő szereplési vágy. Viszont ez egy hosszú érési folyamat, ráadásul az operaénekesi pálya rendkívül komplex foglalkozás, hiszen rengeteg összetevője van. A pálya elején mindenki a technikára koncentrál, tehát, hogy minél szebben énekeljen, így az érzelmek – bár ott vannak – kicsit később kerülnek a helyükre. Kell hozzá az élet is, a megtapasztalás, és a bátorság, hogy szembe nézzünk önmagunkkal. Bennem – ahogy mondtam – nagy volt a bizonyítási vágy, de ez nem azt jelenti, hogy nem voltak félelmeim, én is sokat szorongtam. Egyrészt, nyomasztott a világ súlya, az ismeretlen világ, és a felismerés, hogy a művészvilág közel sem olyan, mint a sport. Ott is vannak feszültségek, de a sportban az óra számít, és nem pedig az, hogy valaki így vagy úgy elbírál téged. Ráadásul az elején sokszor megkaptam, hogy mit keres itt ez a kis taknyos, de mégis nagyon erősen munkálkodott bennem egy érzés: olyan farkas vagyok, akit nem lehet utolérni, és igenis felérek a hegycsúcsra.
Egyszer a sport kapcsán nyilatkozta, hogy légüres térbe ért. Az énekesi pályáján érte hasonló érzés?
Nem, mert már a kezdetektől másképpen gondolkodtam erről az egészről. Rögtön az elején megtaláltak másféle műfajok is, tehát nem csak az opera volt jelen, jöttek újabb és újabb ötletek, mindig szélesíteni akartam a teret magam körül. Ha úgy éreztem, hogy belefásulnék egy adott szakaszba, akkor találtam új dolgokat, egy új szerepet…
Mintha mindig magasabbra tenné a lécet. Ez soha nem nyomasztja?
Nem, de ez egy versenyző típusnál teljesen normális. Az előfordul, hogy magamból elegem lesz, de a célokból sosem. Valahogy mindig úgy alakultak dolgok, hogy pont az volt elég, ami volt. Bár akkor egy kicsit megijedtem, amikor egy évben jött a Kossuth-díj, a Prima Primissima-díj és a Nemzetközi Fair Play-díj is. Attól féltem, hogy nem tudok majd ezeknek megfelelni. Ilyenkor szeretem kibeszélni magamból a dolgokat, a férjem pedig remek partner, hogy rendbe tegye a gondolataimat. Nekem tényleg mindig az a fontos, hogy az emberek úgy menjenek haza egy koncertről, egy előadásról, hogy feltöltődtek, esetleg egy kicsit másképp, mint ahogy megérkeztek.
Mikor érezte meg először, hogy hat az emberekre?
Ezt azelőtt is éreztem, mielőtt megtalált a színpad, mondták is, hogy soha nem fogok beszürkülni. Az ember azt gondolná, milyen jó ez a különleges adomány, amivel rendelkezem, de azért ez teher is, hiszen nagy felelősséggel jár. Ezért is örülök, hogy évekkel ezelőtt megtalált az önkéntesség, hiszen így azt érzem, megteszem, amire születtem.
Ön, aki a világot járja, most egy kedves kisváros mellé áll, hiszen az EKF 2023 nagykövete lett. Hogy jött a kapcsolat?
Korábban Veszprém környékén, Bakonykútiban éltem a családommal, a város pedig mindig is közel állt hozzám. Fantasztikus helyek, éttermek vannak, így sokat jártam a városba, majd megismerkedtem Mészáros Zoltánnal. Az elsők között voltam, akik felléptek a VeszprémFesten, tehát ily módon is kötődöm a helyhez. Van egy különleges vibrálása, érezhető, hogy az emberek fogékonyak a kultúrára.
Hogyan fogja megünnepelni az ötvenedik születésnapját?
Hosszasan. Egy koncertbe nem tudnám belesűríteni a harminc éves pályámat, és az ötven évemet, így egy éven keresztül lesznek kiemelt események. Nem csak koncertek, de futóversenyek is. Ez egy jó kis megálló, valaminek a lezárása, és egy új kezdet…
Az interjú az Ecoport magazin 2020/2. számában jelent meg.
