Az atomhulladék elhelyezése látszólag hülyebiztos: tárolókamrákat ásunk a lakott területektől távol eső, nehezen megközelíthető hegyek gyomrába, és olyan mélyre helyezzük a radioaktív hulladékot, hogy véletlenül se piszkálhassa senki. Körbepakoljuk a térséget figyelmeztető táblákkal, és akinek kedves az élete, az messziről elkerüli a helyet.
Csakhogy a nukleáris hulladék sok-sok évezred múlva is életveszélyes lesz, és erősen kérdéses, hogy érti-e majd bárki a mostani üzeneteinket.
A probléma csak első olvasásra tűnik banálisnak. Csak egy példa: az Új-Mexikóban működő Hulladék Izolációs Tesztprogram (WIPP) lerakójában tárolt nukleáris hulladék több mint 300.000 év múlva is halálos sugárzást bocsát majd ki. Ez hosszabb idő, mint amióta fajunk, a homo sapiens létezik.
Szállítmány érkezik az új-mexikói WIPP-be
Egyfelől tehát fennáll a veszélye annak, hogy az emberiség esetleges eltűnése után kialakuló új intelligens faj még azelőtt bukkan rá az elásott szemetünkre, hogy értené a veszélyességét. De legyünk inkább optimisták, és induljunk ki abból, hogy az emberiség 300.000 év múlva is létezni fog!
Így sem jobb a helyzet.
Nincs okunk azt feltételezni, hogy több százezer, de akár csak több tízezer év múlva az emberiség képes lesz értelmezni a most kihelyezett figyelmeztetéseket – a történelem ugyanis rendre ennek az ellenkezőjével szembesít minket. Hogy csak egyetlen közismert példát említsek: a Stonehenge-et alig 4500 éve emelték, és bár vannak erős elméleteink arról, mi célt szolgált, igazából nem tudjuk biztosan. A nukleáris hulladék esetében viszont célszerű lenne biztosan tudnia a majdani utódainknak, hogy nem érdemes piszkálni. Ezen dolgoznak a már említett új-mexikói központ esetében is.
Az örökérvényűnek gondolt alkotások célja is elvész idővel
A WIPP föld alatti raktárai 10-20 éven belül megtelnek – ekkor a hegy gyomrában lévő helyiségeket kiöntik betonnal, a felszínen lévő épületek elbontják, a környéket pedig kitáblázzák tájékoztató üzenetekkel. Kérdés azonban, hogy a jelenleg pontosnak és logikusnak gondolt figyelmeztetések mennyire lesznek értelmezhetők az utókor számára. A nyelv és a kulturális közeg változik, az emberiség történelmében pedig még soha semmilyen kulturális üzenet nem élt túl annyi időt, amennyire itt szükség lenne. (Arról nem is beszélve, hogy egy reprezentatív felmérés szerint a Föld lakosságának mindössze 6 százaléka ismeri fel a közismertnek gondolt szimbólumot, ami a sugárzásveszélyre figyelmeztet).
A nagy többség ma sem ismeri a szimbólumot
Felmerült, hogy a konkrét, hivatalos, tudományos intések mellett népi kultuszt kellene kialakítani: ahogy a csillagképek és a hozzájuk kötődő történetek is túlélték a hellenisztikus civilizáció bukását, és ma is szájról szájra adjuk tovább őket, úgy lehetne egyfajta nukleáris történetet létrehozni a tiltott hegyről, amivel elijesztenék a kíváncsiskodókat. Az egyik elvetett ötlet az volt, hogy hozzanak létre egy olyan macskafajt, aminek radioaktív sugárzás hatására színt vált a szőre – és innentől már csak el kell ültetni az emberekben az intést: menekülj, ha színváltós macskát látsz!
Nukleáris hulladék a WIPP-ben. Ha megtelik, a helyiséget kiöntik betonnal
Tegyük fel, hogy ez az ötlet mégis megvalósul és sikerrel jár, az emberek tudják, hogy a színváltós macska bajt jelent. A következő probléma az, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a figyelmeztetéseket. Gondoljunk csak bele, hányan építkeznek ártérre, hogy aztán hangosan panaszkodjanak, amikor megtörténik a baj, a biztosítók pedig nem fizetnek.
Mindenesetre a feladattal megbízott kutatók összetett védekezést javasolnak: a már említett figyelmeztető jelzések mellett részletes háttéranyagokat helyeznek el a világ számos levéltárában, és a félelemkeltés helyett abban hisznek, hogy ha az élő tudás része marad a nukleáris temetők helye és mibenléte, akkor a mindenkori hatóságok távol tudják tartani a behatolókat a veszélyzónától. Kérdés, hogy létre tudunk-e hozni olyan tudást, ami az ismert emberi történelemnél több százszor hosszabb időt is túlél – a rossz hír az, hogy a választ mi soha nem fogjuk megtudni.
