Sok művész életét írta át a pandémia, a Magdolna esetében nektek is újra kellett tervezni. Hogy élted meg ezt?
Volt egy szép tervünk, hogy március 23-án, Magdi halálának 75. évfordulóján mutatjuk be a filmet. Már az utómunkálatoknál tartottunk, addigra voltaképpen el is készültünk volna, amikor bejelentették a mozik bezárását. Úgy döntöttünk, kihasználjuk a plusz időt: finomítottunk a hangon, a zeneszerzésen, a fényelésen is. Biztos vagyok benne, hogy ettől szebb és jobb lett a végeredmény. Más kérdés a forgalmazás, mert ki tudja, lesz-e megint zárás, lehet-e moziba menni, vezetnek-e be létszámstopot. Most úgy tervezünk, hogy a szeptember 4-ei veszprémi filmpiknikes díszbemutató és a szeptember 10-ei Zsigmond Vilmos Filmfesztiválon tartott nyilvános premier után szeptember közepén-végén kezdjük meg a film mozis forgalmazását. Bízom benne, hogy ez működhet, mert úgy vélem, nagyvásznon a helye.
Van B terv, ha nem jön össze?
Akkor online forgalmazzuk, ahogy Hajdu Szabolcs a Békeidőt a pandémia idején. Látok lehetőséget az online-ban, de okosan kell gondolkodni, mert nekünk nincs akkora marketing keretünk, mint egy több 100 milliós produkciónak.
Aggaszt a filmgyártás, a mozi jövője?
Ami a személyes helyzetemet illeti, a következő filmtervem egyelőre nem befolyásolja a vírus, mivel még a forgatókönyvírói, alkotói, pályázói szakaszban tartok és jó ideig ez a munkaszakasz fog zajlani. Általánosságban már vannak aggasztó jelek. A pandémia gazdaságra gyakorolt negatív hatása valószínűleg a kultúrát is érinteni fogja, és kisebbek lesznek az arra fordítható támogatások. Szerencsére ezt Magyarországon még nem érezzük a filmkészítés- és támogatás kapcsán: a Nemzeti Filmintézetnek továbbra is megvan a kerete, lehet pályázni, sőt, a helyzetre való tekintettel plusz támogatást írtak ki, illetve egy, a Netflixhez hasonló online forgalmazói felületet is fognak indítani. Ugyanakkor, ha a második hullámot el is kerüljük, a következő egy-két évben az emberek várhatóan kevésbé mernek majd moziba menni. De a mozi, a filmművészet már régóta krízisben van, hiszen az online terjesztés, a Netflix, a sorozatok mind szorítják vissza a klasszikus mozi- és filmélményt. Leginkább a fiatalabb korosztály jár még moziba, viszont ez kicsit meg is határozza a filmek milyenségét: főleg az amerikai akciófilmek teljesítenek jól, a szerzői filmek nehezen érik el a közönséget.
Az eddigi utad alapján mindenesetre nem esel kétségbe a nehézségek láttán: akkor is feltaláltad magad, amikor átmenetileg felfüggesztetted a filmezést, később pedig pályázati forrás híján közösségi finanszírozással valósítottad meg a filmjeid.
Muszáj rugalmasnak lenni, több tervvel rendelkezni, átgondolni, melyiket hogyan lehetne megvalósítani. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy mit szeretnének látni az emberek – ezt kell összehangolni a belülről jövő, személyes inspirációval, azokkal az érzésekkel, amiket csak filmen tudok elmesélni.
Most is két – szerintem nagyon szép – filmtervem van. Az A verzió a regényem (Nekem ti voltatok, Nekem te vagy – a szerk.) története, ami nagyon régi szívügyem. Tulajdonképpen egy okos sci-firől van szó: ez nem egy hatalmas látványvilágú, számtalan trükkel operáló, űrben játszódó vagy alienes film; egyszerűen adott egy furcsa helyzet, amihez igazodni kell. Ha egészség lesz, ezt mindenképpen meg fogom valósítani, akár központi finanszírozással, akár közösségivel. Látok esélyt előbbire is, ráadásul pont 2023-ra futna ki a megvalósítása, így a helyi stúdiónkkal egy olyan európai alkotást tehetnénk le az asztalra, amivel az Európa Kulturális Fővárosa címhez is kapcsolódnánk. Jó lenne, ha a forgatókönyv minősége mellett ez is egy szempont lehetne a pályázat elbírálásánál.
A másik ötlet a Pajtás tragédiájának feldolgozása, ami szerintem kifejezetten alkalmas lenne közösségi finanszírozásra, mert témájából kifolyólag valószínűleg sok támogatót – Balaton körüli civileket, közösségeket, üzletembereket – lehetne találni rá.
De történelmi film révén központi támogatásra is lenne esélye ennek is, ugyanakkor a közösségi finanszírozásnak vannak nagyon szép mellékszálai, amit az előző két filmemnél már megtapasztaltam.
Hosszú távon lehet ez egy üzleti modell?
A társadalmi része működik, a lelkesedés megvan, szívesen vesznek részt az emberek ilyen módon egy film létrejöttében. Az anyagi része már nehezebben összerakható: Magyarországon még alacsony a művészet mecenatúrája. Bizonyos filmek megvalósíthatók így: egyrészt amelyek témájukban jobban passzolnak hozzá – hiszen ez sem mindegy, kell valamilyen oknak lenni –, másfelől amelyek nem hatalmas költségvetésűek. Arra ott vannak a pályázatok, az állami finanszírozás. Erre szükség is van, mert a magyar nézőszám nem tud piaci alapon eltartani egy filmet. Azt mondanám tehát, alternatív megoldásnak jó. Előfordul, hogy a pályázatokat elbíráló zsűrinek nem tetszik egy terv, de ha vannak olyan erők, amelyek szerint mégis megvalósulhat a film, akkor miért ne élnénk a lehetőséggel?
Az előbb említetted, hogy bizonyos érzéseket csak filmen tudsz elmesélni. Tulajdonképpen emiatt vágtál bele a szakmába?
Nagyon izgalmas kihívásnak érzem, hogy a film tulajdonképpen összművészeti alkotás, és nagyfokú érdeklődéssel kell lenni a többi művészeti ág felé is: a képzőművészet, a vizualitás, a zene, a dráma, a színjátszás, az irodalom felé. Számomra ezek mindig nagyon fontosak voltak. Nagyon szeretek foglalkozni a díszlettel, a jelmezzel, a forgatókönyvírással is, és az tényleg egy varázslatos dolog, amikor a világ, amit fejben megteremtesz, megelevenedik a vásznon. Az már csak plusz szerencse, hogy a film olyan műfaj, ami megmarad az utókornak. Mert a színház, a koncert is nagy művészet, ami a pillanatban hat, de egy filmet bármikor elő tudsz venni és megnézni.
A lokálpatrióta rendező képe direkt irány volt?
Miután 2005-ben Bándra költöztünk, még jó pár évig Budapestre jártam dolgozni, lévén, mint oly sok minden, a filmes szcéna is fővárosi centralizáltságú. Nem volt ezzel különösebben gond, de középkorúan az ember már elkezdi figyelni a társadalmat, próbálja összetettségében nézni a dolgokat. Nyilván nem én találtam fel a spanyolviaszt, de rájöttem, hogy szeretném, ha nem lenne olyan vízfejű ez az ország, hanem a vidéken is lehetne színes kulturális élet. Ehhez a helyhez kötődöm, és izgalmasabbnak tűnt itt egy filmes közösséget összekovácsolni és működtetni, mint ugyanoda tartozni, ahova eddig is tartoztam. Így a helyi, filmezés iránt érdeklődő fiataloknak is
lehetőséget tudunk adni, hogy csatlakozzanak egy stúdióhoz, színészekkel, filmes szakemberekkel találkozzanak, mielőtt továbbmennének Pestre – mert úgyis odamennek aztán.
Van még hova fejlődnünk, de történtek már nagyon jó dolgok. Ebben partnerünk a VEB2023 is, akikkel együtt dolgozunk ezen a filmes edukáción, a fiatalok bevonásán a stúdióba.
Másrészt az ember abból a kultúrából próbál ismereteket szerezni, ahol él. Ugyan a nagyszüleim Bándon éltek és gyerekkoromban sokat jártam hozzájuk, édesanyám és a testvérei is itt érettségiztek, csak felnőtt fejjel kerültem igazán tisztába a helyi hagyományokkal, amiből aztán az alkotások, ötletek születtek, legyen szó akár a Bódi Magdi filmről, a Pajtásról vagy a TMK Alkalmi Társulással közös produkcióról, a Gizella/Gizellákról. De még nagyon sok témát fel lehetne dolgozni Veszprémhez, a Balatonhoz kötődően.
Alkatilag is közelebb áll hozzád ez a csendesebb alkotói tér?
Azt hiszem, igen. Amikor Budapesten filmeztem, akkor is egy visszavonultabb, megfigyelőbb állapotot éreztem magamhoz közelebb – nem voltam az a partiarc, aki mindig pörög. Persze voltak helyek, filmfesztiválok, ahova elmentem. De amikor bejött a képbe a regényírás, végképp látszott, hogy inkább ez az állapot passzol hozzám.
És az emlékezet, a történelem iránti érdeklődésed honnan ered?
Szerintem gyerekkorban nagyon sok minden eldől. Nagyon fontos a gyerekek érzelmi alapú fejlődése, és hogy milyen a kapcsolata azokkal, akik körülveszik. Nekem mindkét nagyszülőm hosszú életű volt és nagyon boldog, szeretetteli kapcsolat fűzött hozzájuk: mindig rengeteget meséltek az életükről. Meggyőződésem, hogy ez irányított el afelé, hogy felnőve szerettem volna az ő történeteiken kívül is mindent megtudni a múltról. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a jelenről mondani bármit csak úgy lehet, ha az ember ismeri a múltat, és alkotóművészként is akkor tudsz egy viszonylag sajátos, rád jellemző filmvilágot alkotni, ha ismered a klasszikusokat is. Persze vannak ellenpéldák, mert a mai fiatalok egy része azt se tudja, ki Jancsó, mégis remek filmeket készítenek.
A beszélgetésünk során többször szóba került a regényírás. Hogy tekintesz erre a tevékenységedre?
Talán megint csak a történetmeséléssel kapcsolatos elszántságra vezethető vissza ez is, mert akkor döntöttem úgy, hogy belevágok a regényírásba, amikor 2010 körül úgy tűnt, nem tudom megvalósítani egy tervemet filmen. Helyette megírtam regényben, mert ahhoz nem kell több 100 millió. Részben ez adta az inspirációt, részben pedig az, hogy megtaláltuk a nagyapám részletes önéletrajzát, amit titokban írt 80 éves kora fölött. Már az olvasása pillanatában tudtam, hogy szeretnék valamit kezdeni vele. Egy nagy ívű családregény gondolata fogalmazódott meg bennem négy generációról: az elbeszélőről, az apjáról, a nagyapjáról és a fiáról, ami egy jövőben játszódó filmtervet is tartalmazott. Akkoriban másfajta életet éltünk, a gyerekek kicsik voltak, szerényebbek voltak a körülményeink, szinte önellátásra rendezkedtünk be, de nagyon szép évek voltak és én nagyon élveztem a regényírást, amellett, hogy nagy tanulás is volt, mert mindenre apránként kellett rájönnöm, és többször újra kellett kezdenem.
Lesz folytatás?
Van két téma, amit még nagyon szívesen megírnék. Meglátjuk, hogy alakul a sors.
A cikk az Ecoport 2020/3. számában jelent meg.
