Erdélyben, a Székelyföldön jártam a minap. Oda jó menni. Ott megemelkedik az emberben a lélek.
Van Veszprémnek egy háromszéki testvérvárosa: Sepsiszentgyörgy. Még a hetvenes években kezdődött a kapcsolat. A régi nagy öregek szerint egykoron, a diktatúra idején, intenzívebb volt az együttműködés a két város között, amely főleg a két színház cserevendégjátékára alapozódott. Aztán lement a függöny, megszakadt a kapcsolat. Ceausescu-nak, a „Kárpátok Géniuszának” a bukásakor, a rendszerváltás környékén, Veszprémből teherautók indultak nagy lelkesedéssel Sepsiszentgyörgybe, segélyt vittek, de aztán megritkultak a találkozások.
Emlékszem, 1996-ban útnak indult Háromszék fővárosába egy népes kulturális küldöttség (két busznyi kórustag, zenész, képzőművész, író stb. - én akkor jártam Erdélyben először, feledhetetlen út volt). Három napig zengett az ének, baráti beszélgetésektől volt hangos a Szent György Pince és környéke. De nem volt folytatás, az egyik busz költsége, talán, a mai napig nem lett tisztázva, kifizetve.
Hébe-hóba persze közbejött egy-két tétova út. Bizonyos, hogy egy-két magyar ember azért megfordult itt is, ott is.
Az idei Szent György Napokra a veszprémi Vár Ucca Műhely irodalmi folyóirat öttagú küldöttséggel képviseltette magát. Három napig élveztük a sepsiszentgyörgyiek vendégszeretetét. Volt felolvasás, kiállítás-megnyitó, kirándulás. Háromszék alfája és omegája, Sylvester Lajos újságíró elvitt bennünket az Óriáspince-tetőre, a Háromszéki Magyarok Világtatálkozójának helyszínére, Csernátonba, Kézdivásárhelyre, Kovásznára, Illyefalvára.
Az Óriástetőről fenséges kilátás nyílt, egy pillanatra, a szavak szárnyán, a Bakony-Balaton vidékéig is eljutottunk, de azért még mindent beárnyékolt egy fájó és szégyenteljes momentum: az „anyaországiak” 2004-ben nem adtak állampolgárságot az erdélyieknek és a többi határon túli magyarnak, pedig minden kelet- és közép-európai állam megadta a külföldön élő nemzettársaiknak az állampolgárságot.
Mára, sajnos, az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió sem oldja meg a darabokra szaggatott Kárpát-medencei magyar sorskérdéseket. Senkit sem érdekel, hogy a Trianon utáni utódállamok hogyan morzsolják fel a nekik juttatott területeken élő magyarságot.
Európát nem érdeklik a keletibb térségek államaiban folyó történések. A brüsszeli hatalmasságok az új területeket csak piacnak, gyarmatnak tekintik, nem pedig a kontinentális civilizáció és jogrend terrénumának. Néha hoznak ugyan bizonyos rendelkezéseket, melyeket „ajánlásoknak” keresztelnek el, de a trianoni döntés kiváltságosai ezt nem általában nem veszik komolyan.
Ennek ellenére a kisebbségben élő magyarság autonómia-igényei fokozatosan erősödnek. Erdélyben legalább a Székelyföld területi autonómiáját szeretnék elérni, és teljes körű kulturális és személyi elvű önrendelkezést igényelnek. A délvidéki magyarok egy kilenc közigazgatási entitásból álló magyar autonóm körzetet szeretnének kialakítani, Kárpátalján hasonló eszmék fogalmazódtak meg a térség színmagyar részein, a felvidékiek kissé óvatosabbak, ők inkább gazdasági egyenjogúságot akarnak. S annak ellenére, hogy szaporodnak a „magyarverések” a Vajdaságban, Erdélyben, a Felvidéken, a kisebbségi magyar önrendelkezés eszméjének parazsa mégis inkább felizzóbban, mint kihunyóban.
Egyedül csak Budapesten van kihunyóban, ahol a mostani „nemzetellenes” kormányzat szerint, a nemzetiségi autonómiák ügye mindenütt az ott élő kisebbség és a többségi nemzet megegyezésének a dolga (na, ne má!!!). Az úgynevezett „anyaország” nem tehet semmit nemzettársaiért, mondá mindezt az egyik államtitkár, aki a mostani kormányban egymaga testesíti meg a Határon Túli Magyarok Hivatalát, az Illyés Alapítványt és a magyar-magyar konzultációt is.
Hát így állunk manapság, a rózsa még mindig a naptól virít, s tőle is hervad el. A testvérvárosi kapcsolat egy kissé megfakult, és Zerkula János, a gyimesi prímás is örök álomra szenderült, de azért Székelyföldre jó menni, ott az emberben a lélek mindig megemelkedik.
(2008. május 15., péntek)
