Jutaspuszta hátsó útjától néhány száz méterre, a lőtér irányában található az egykori „cselédtemető”. Nevét állítólag onnan kapta, hogy egykor ide temetkeztek a káptalani birtokon dolgozók, de azóta is már fél évszázad eltelt, hogy utoljára itt helyeztek valakit végső nyugalomra. Egyes leírások szerint a Dózsaváros egykori lakói közül is többen nyugszanak ebben a temetőben.
Utoljára valamikor a XX. század közepén temetkeztek itt, a sírköveken a még kiolvasható évszámok között van 1946-os is, de főleg az 1900-as évek elejéről valók.
Ennek ellenére is több síron látszódik, hogy a mai napig gondozzák azokat. Apró leégett mécsesek, a hallottak napja óta elszáradt koszorúk jelzik, hogy a hozzátartozók még most is felkeresik felmenőik sírját, hogy megemlékezzenek róluk.
A cselédtemető történetét sokáig nem az a nyugodt atmoszféra övezte, amit egy temetőtől megszoknánk. Az itt állomásozó szovjet csapatok gyakorlatilag céltáblának használták a sírköveket, a golyónyomok néhányon a mai napig felfedezhetőek, valamint az ő tevékenységüknek esett áldozatul a temető közepén felállított kőkereszt is.
A rendszerváltás után a helyiek saját erőből kitisztították a temető környezetét, amennyire tudták, rendbe rakták a sírokat. Manapság pedig a temetőgondnokság halottak napja előtt ezt a temetőt is megtisztítja a lehullott faágaktól. Igazi romantikáját mégis a nyugodt környezete adja a jutaspusztai temetőnek.
Ahogy mondani szokás, az ember háromszor hal meg: egyszer, amikor testéből elszáll a lélek, másodszor, amikor elhunynak azok is, akik ismerték valaha, harmadszor pedig, amikor utoljára mondják ki a nevét. A jutaspusztai temetőben nyugvók még nem haltak meg teljesen, hiszen nevüket a mohás sírköveken a mai napig el tudjuk olvasni.
