Mindig is érdekelt a történelem, bár be kell valljam, hogy a királyok és háborúk helyett sokkal jobban izgat az, hogyan éltek egy-egy korban az átlagemberek. Éppen ezért kíváncsian olvasom a sírfeltárásokról szóló híreket, a leletek révén ugyanis időnként olyan személyes történeteket ismerhetünk meg, amelyek közelebb hozhatják, érthetőbbé és átérezhetőbbé teszik a múltat.
A többszáz éves csontokat ma már tárgyként kezeljük, de azért ott motoszkál bennünk a kényelmetlen tudat, hogy a maradványok egykor ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint te vagy én. Dolgoztak, mulattak, vitatkoztak, szeretkeztek. Amikor egy fotón azt látom, hogy a régészek körülállnak egy frissen feltárt sírt, mindig eszembe jut, hogy amikor az ott pihenő ember utoljára a felszínen volt, akkor ugyanitt, ugyanígy álltak körülötte a barátai, a családja, akik gyászolták az elvesztését. Amikor elfedték földdel szerettük koporsóját, abban a hitben tették, hogy örökké ott fog nyugodni. De vajon meddig tart az örökké? És mi lesz velem, ha pár száz év múlva rám talál egy régész?
A sírok feltárásával fontos tudást szerezhetünk a múltról
Ádám beavatott abba, hogyan folyik a munka helyszínen és a műhelyben. Ha a feltárások során sírokra bukkannak, a régészek a klasszikus módon, ecsettel tisztítják meg a leleteket. A maradványokat és a tárgyakat mindaddig eredeti helyükön hagyják, amíg azokról nem készülnek fotók és rajzok – annak is fontos információs értéke van, hogy mi hol, hogyan helyezkedett el a sírban. A tárgyakat és csontokat ezután elcsomagolják, a veszélyeztetettebb, sérülékeny tárgyak esetében viszont in situ az egész sírt felveszik leletként, és később a restaurátor műhelyben bontják ki, ügyelve arra, hogy minél kevesebb sérülést okozzanak a leletekben. A leletanyagot a restaurátorok megtisztítják, konzerválják, csomagolják majd raktározzák.
Késő középkori sír rajzolása. A használt eszközök: mérőszalag, függőón, milliméterpapír, ceruza
Az antropológusok az emberi maradványok vizsgálata során feljegyzik a külsérelmi nyomokat, elváltozásokat, megállapítják az elhunyt nemét, betegségeit is. Az ennél komolyabb vizsgálatok nagyobb anyagi befektetést igényelnek, így ezekre ritkábban kerül sor, főleg olyan esetekben, amikor olyan korszakból – például a honfoglalás idejéből – származó maradványokat találnak, ahol főként a temetők minél pontosabb ismerete tud közelebb vinni az időrend, belső kronológia, ezen keresztül pedig akár a vándorlás, vagy terjeszkedés jellegzetességeihez.
A modern eszközökkel korábban elképzelhetetlen részletességű információkat tudhatunk meg az elhunytakról, de tudományos szempontból talán még fontosabb, hogy a sírok legalább annyit – ha nem többet – árulnak el a közösségről, mint a konkrét személyről. A sírban elhelyezett tárgyak is inkább arról árulkodnak, hogy a közösség hogyan gondolkozott: mire lehet szüksége az elhunytnak a túlvilágon? Így kerültek a sírokba edényekben ételek, a harcosok mellé fegyverek, a hétköznapi emberek mellé szerszámok, de a rómaiak idejében arra is volt példa, hogy teljesen felszerszámozott kocsit is eltemettek, lovakkal együtt.
Az ókori görög mitológiából konkrét történetek is ránk maradtak arról, mire számítottak az akkori emberek a túlvilágon: innen ered az a szokás is, hogy pénzérmét helyeznek el a sírban, amivel az elhunyt megfizetheti a révész bérét. Ez a motívum aztán vallásokon átívelően megragadt az európai emberben, a kora középkorig gyakori volt, de még a XIX. századból is került elő olyan koraszülött csecsemő, akit pénzérmével a kezében temettek el. Még érdekesebb összefüggéseket lehet feltárni akkor, amikor a régészek nem egy-egy sírt, hanem egy egész temetőt találnak: megfigyelhető, hogy milyen jellegzetességei voltak a nők, a férfiak vagy a gyerekek sírjainak – sok esetben ezekhez más-más hagyományok kötődtek.
A halottainkat hagyjuk békében nyugodni
De pár gondolat erejéig még térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor a most feltárt sírt évszázadokkal ezelőtt befedték! Mert ez bizony évszázadokkal ezelőtt történt, hiszen ahogy arra Ádám rámutatott, a régészek nem dolgoznak ma is ismert, használt temetőkben – ott a halottakat csak hatósági eljárás során exhumálják, általában bűnügyi nyomozás vagy más jogi eljárás során.
Nem véletlenül váltana ki nagy felháborodást, ha a régészek felbukkannának mondjuk az Alsóvárosi temetőben: a mai embernek éppúgy zsigeri vágya, mint az előttünk élteknek, hogy az eltemetett halottainkat hagyják békében nyugodni.
Ez évezredek óta az európai kultúra egyik megkérdőjelezhetetlen alapköve, olyannyira, hogy Szophoklésznek a témáról nagyjából 2500 évvel ezelőtt írt tragédiáját a mai napig gyakran játszák, iskolákban tanítják, az antik görög drámairodalom talán legismertebb darabja. A történet szerint az uralkodó, Kreón megtiltja a főhősnek, Antigonénak, hogy tisztességgel eltemesse testvérét, mert a király hazaárulónak tartja az elhunytat. Szophoklész egyértelműen állást foglal a kérdésben: az istenek törvényét, a halottaknak járó végtisztességet semmiféle evilági zsarnok hatalom nem írhatja felül.
Ez olyan erős belső késztetést jelent az élőknek, hogy gyakran felülírja azt is, ahogy az elhunytat életében kezeltük. Hétköznapi szinten gondolhatunk arra, hányan vesznek részt haragosuk temetésén is a megbékélést keresve, vagy felidézhetjük a szólás-mondást: halottakról jót, vagy semmit! De ezt bizonyítják a katonai temetők is. Hogy egy konkrét példát említsek: az első világháború idején hadifogoly-tábor működött a Veszprém megyei Csóton, a településen több száz ellenséges katonát temettek el, akiknek a sírjait a mai napig rendben tartják az önkéntesek. A halottaknak járó végső nyugalom annyira mélyről fakadó alapvetés, hogy azt azoktól sem tagadjuk meg, akik fegyverrel támadtak ránk.
A végső nyugalom sem tart örökké
Így jutottunk hát el ahhoz az ellentmondáshoz, ami a sírokban rejlő, a tudomány számára értékes információk és a vágyott örök pihenés között feszül, és amivel kapcsolatban reméltem, hogy egy a témában jártas szakember segít majd tisztábban látni.
Ádám rámutatott, hogy az esetek nagy részében nem a régészek az elsők, akik hozzányúlnak egy sírhoz, megbolygatják annak nyugalmát. Legtöbbször ezt maga a közösség teszi meg. Példaként említi, hogy a középkorban a templom körül temetkeztek az emberek, évszázadokon át ugyanazt a pár száz négyzetmétert használták – az újabb és újabb temetésekkel így folyton elpusztították a korábbi sírokat. Ez ma is így működik: 25 évre váltjuk meg a sírhelyeket; ha a kifizetett idő lejár, és senki nem látogatja már a sírt, a területre újra temethetnek. Sok temetőben van osszárium: az elhagyatott sírokból a rátemetés közben előkerülő csontokat egy gyűjtőparcellában vagy épített csonttárban helyezik el.
Csatornaépítés közben előkerült és megmentett Árpád-kori sír Zircen
Van úgy, hogy egy templom felújításakor, árokásás közben kerülnek elő az egykor a templomkertben eltemetettek maradványai – ezek a leletek azonban gyakran töredékesek, nem adnak igazán új információkat a régészeknek. A szakemberek ilyenkor arra kérik a helyi közösséget, hogy a következő istentisztelet alkalmával mondjanak imát a halottakért és temessék őket újra. Ezt általában szívesen meg is teszik: végső soron az előkerült elhunytak ugyanannak a közösségnek a tagjai voltak, még ha az évszázadok el is választanak minket tőlük.
De gyakran nemcsak a sírok, hanem az egész temető is megsemmisül és feledésbe merül. A régészeket sokszor hívják építkezésekhez, vagy szántóföldekre, ahol az eke csontokat forgatott ki a földből. Ahogy Ádám is mondja, ezek a rég elfeledett temetők az emberi tevékenység során teljesen megsemmisülnek, a régészek ilyen esetekben annyit tehetnek, hogy mentik a menthetőt. Az elhunytaknak éppen azzal adjuk meg a tiszteletet, ha feltárjuk a múltjukat és megismerjük a rég feledésbe merült közösségüket.
