Utoljára a Szent Mihály Bazilikában találkoztunk egy szentmisén, és őszintén szólva, nem jut eszembe olyan alkalom, amikor ne egy templomban láttam volna misézni. Pedig, ha jól tudom a kórház falai közt is mutat be szentmiséket. Mit kell tudni a kórházlelkész munkájáról?
A papi hivatásomhoz mindig is hozzátartozott az, hogy törődjek a betegekkel, amikor pedig hívnak, akkor kérdés nélkül megyek és kiszolgáltatom a betegek szentségét. Az eszméletlenül fekvő betegeknél nem kérdezem, hogy ki milyen vallású, nekem az a feladatom, hogy segítsek egy emberen. Ezt a szolgálatot, ha az élet úgy hozza, minden pap megteszi. Egy kórház falain belül persze szervezettebben is lehet végezni ezt. Veszprémben 14 évvel ezelőtt én indítottam el a kórházlelkészi munkát, később az intézmény egyik termében kialakítottunk és felszenteltünk egy kis kápolnát is, ahol a szentmiséket bemutatjuk. Nem is gondolnánk néha, hogy a betegeknek milyen fontos az, hogy a kórházban is gyakorolhassák a hitüket.
Szentmise a Csolnoky Ferenc Kórházban a betegek világnapja alkalmából 2020-ban
Elhangzott egy kulcsszó: betegek szentsége. Mi a különbség az utolsó kenet és e között?
Olyan, hogy utolsó kenet, nincs. A köznyelv alkotta meg ezt a fogalmat, hiszen úgy tűnhet, ha a pap megjelenik a beteg mellett, akkor már nincs sok hátra a földi életéből. Pedig mi minden esetben a betegek szentségét szolgáltatjuk ki, ami viszont nem azt jelenti, hogy aki megkapta, az hamarosan távozik az élők világából. Ellenkezőleg, sokszor ez segít a gyógyulásban. Én magam már legalább tízszer felvettem, és még mindig itt vagyok.
Ez saját tapasztalatból mondja, hogy a betegek szentsége segít a gyógyulásban, vagy az egyház doktrínáit idézte az előbb?
A zsinat is felhívta a figyelmünket arra, hogy ne használjuk az utolsó kenet kifejezést, mert félelmet kelthet az emberekben, főleg a hozzátartozókban. Az viszont már saját tapasztalat, hogy amikor egy napokig eszméletlenül fekvő beteget meglátogattam, megkapta a betegek szentségét és elkezdtem beszélni hozzá, ő felébredt és válaszolt nekem, a végén már beszélgettünk egymással.
Nagy Károly
Azt mondta, az emberek olykor megijednek, ha papot látnak a beteg ágyánál. Mennyire általános ez?
Ez egy rossz beidegződés és főleg az ismeretek hiányából fakad. Én sokszor járok az intenzív osztályra is betegekhez, ott azt érzem, hogy várják az érkezésemet. Mielőtt Veszprémbe kerültem, 20 évig Várpalotán szolgáltam, ott is rendszeresen látogattam a kórházat. Az átkos idejében volt olyan kommunista vezető, aki épp betegen feküdt az egyik osztályon. Legalább háromszor meglátogattam őt is, amikor pedig elbúcsúztam tőle, alig értem ki az ajtón, már kiabált utánam, hogy látogassam meg újra. Amikor ott állsz a lét és a nemlét között, már semmi nem számít, már mit sem érnek az igazolványok, vagy az, hogy mennyi pénzed van.
Érzik ezt a hozzátartozók is? Ők hogyan viszonyulnak ehhez?
Szintén saját élmény volt, amikor a család kért meg arra, hogy menjek be a súlyos beteg hozzátartozójukhoz, de úgy, hogy ő ne tudja meg, hogy megkértek erre. Ezt tiszteletben tartva léptem be a beteghez, aki megörült nekem, sőt azt mondta, titokban remélte, hogy jövök, de arra kért, el ne mondjam a családtagjainak, hogy nála jártam, nehogy féljenek, vagy elkeseredjenek.
Mit tud mondani egy kórházlelkész akkor, amikor egy olyan beteg fekszik előtte, aki hívő keresztény életet él, fiatal, ereje teljében lehetne, mégis súlyos betegségtől szenved? Ilyenkor sokszor a legerősebb hit is megremeg.
Nagyon sokszor találkoztam már ilyen élethelyzetekkel is. Az egyértelmű, ha hívnak, akkor megyek, akár hajnalban is. Volt olyan, amikor egy éjszaka háromszor is hívtak és mentem a beteghez. Ha ő tud kommunikálni, ha magánál van, akkor elkezdünk beszélgetni. Idézem a Szentírást, felidézzük az életét, mesélek neki szentekről és Isten irgalmasságáról. Ezután elmondom neki, hogy mi fog történni, megkapja a feloldozást és kiszolgáltatom a betegek szentségét, amivel megerősítem, de elmondom neki azt is, hogy legyen készen Istennel való találkozásra. Itt Veszprémben történt, hogy egy fiatalasszonyhoz hívtak, aki ugyan magánál volt, de már csak a gépek tartották életben. Vele is beszéltem, megkapta a szent ostyát, ő pedig felidézte azt, amikor gyerekkorában nálam volt első áldozó. „Olyan jó, hogy 30 éve is ezt mondta nekem, Atya” – mondta. Békét éreztem rajta, ahogy tartottam a fejét és háromszor mondtam neki, hogy ne félj. Ő pedig, „nem félek” – majd lecsukta a szemét és meghalt.
Ezt nem lehet könnyű megélni sem.
Én azt vallom, hogy nyíltan kell beszélni mindenkivel, amellett, hogy a remény mindig ott lebeg a végsőkig. Elmondom, hogy ne féljen, hiszen hamarosan találkozhat Istennel. Azt látom, hogy ilyenkor a legtöbben megkönnyebbülnek. Emberileg közeledem hozzájuk, de úgy, hogy természetfelettit sugározzak.
Mi van abban az esetben, ha a szenvedés eluralkodik rajta és nem használnak ezek a szavak?
Ez főleg a hozzátartozóknál érzékelhető inkább, ők előbb vesztik el ilyenkor a hitüket és velük is kell erről beszélni. Azt mondom, a szenvedésben Jézus Krisztus keresztjével azonosulhatunk. Az ő áldozatába kapcsolódhatunk be. Meg kell érteni, hogy nekünk, keresztényeknek nem a halál, hanem a feltámadás a végállomás.
Minden kórházi ágy mellett ott van a Biblia is, nem véletlen. Mit javasol azoknak, akik ott fekszenek, melyik résznél lapozzák fel?
Ha konkrétumot kell mondani, akkor a betegek gyógyításánál, a bűnök bocsánatánál. De inkább azt mondom, csak nyissák ki valahol, lesz benne egy nekik szóló üzenet. Ezt egyébként a templomban is alkalmazom. Sokszor valakinek a megtérése múlik azon, hogy milyen üzenetet lát meg benne. A Biblia a lelket erősíti, erőt lehet gyűjteni belőle.
Hogyan tudta a Covid-járvány idején végezni ezt a hivatását, amikor sok ember lélegeztetőgépre volt kötve és nem volt lehetőség beszélgetni velük?
Ez megint egy másik élethelyzet, amikor kölcsönösen nem tudunk kommunikálni egymással, vagy éppen csak a szemével tud jelezni, hogy lát és hall engemet a maszkon és védőruhán keresztül is. Én ilyenkor is beszélek hozzájuk. Ekkor lehet a szeretetet a legnagyobb mélységben megélni, amikor érzem, hogy a beteg mennyire kiszolgáltatott és mekkora szüksége van rám. Mindig a szenvedő Krisztust látom meg bennük, aki értem és mindenkiért szenved. Ezt tanácsolom a fiatal papoknak is, lássák meg Krisztust a betegekben. Ha pedig nincsenek eszméletüknél, én akkor is beszélek hozzájuk. Még az orvosok is azt mondják, hogy sokszor egy eszméletlen beteg is hallja azt, amit mondanak neki, hiszen a hallás az, ami legutoljára szűnik meg az érzékszerveink közül. Milyen különleges a világ!
Évtizedes távlatokban beszélhetünk az Ön kórházlelkészi tevékenységéről. Ha visszagondol, mit adott önnek személyesen ez a hivatás?
Jövőre lesz az aranymisém, ami azt jelenti, hogy 50 éve leszek a papi pályán. Ezalatt az idő alatt kimondhatom, hogy a legnehezebb pillanatokat a betegek mellett éltem át. Talán azért is van így, mert igyekszem mindig átérezni a szenvedést, vagy halál esetén a család gyászát. Az viszont felemelő érzés, amikor egy temetés után odajönnek a családtagok és megköszönik, mert érezték az őszinte részvétemet és szeretetemet a beszédemben és a szertartásban.
A betegek pedig mindig is a legfontosabbak lesznek, amikor hívnak, bármit is csinálok, elindulok hozzájuk. Nem tudhatjuk, csak Isten, hogy az az élet, ami ott van az örök élet kapujában, befejeződik-e akkor, vagy sem. Lehet, hogy abban az utolsó pillanatban dől el, hogy a haldokló megbánja-e a bűneit és bejut a mennyországba a segítségemmel. Ez hatalmas felelősség.
