Persze adódhat a kérdés: miért csak két évszázada? Hisz a Balaton varázslatos világa mindig is kézzelfogható közelségben volt, nem rejtette el semmi elődeink elől. Mégis, a XVIII. század utolsó évtizedeiig egyetlen poétának sem jutott eszébe, hogy költeményt intézzen a tóhoz. Addig a tó és közvetlen környéke csupán a Balaton melletti várak, az itteni mezővárosok és falvak mindennapi életében kapott szerepet, s csak a balatoni hajózás megindulásával, majd a reformkor idején kezdik felfedezni maguknak egyre szélesebb tömegek.
Fotó: Orbán Péter
„Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár”
Az első költő, akit végül is megihlet a táj, a hol Füreden, hol Szántódon lakó Pálóczi Horváth Ádám, s aki – barátja, Kazinczy Ferenc nyomán – először kereszteli el a tavat „magyar tengernek”. Ugyan a kifejezés azóta egészen köznapivá vált, Berzsenyi Dániel neve valószínűleg hamarabb jut eszünkbe a balatoni költészet kapcsán. Berzsenyi költészetében a tó a klasszikus kor helikoni tájának megfelelője, verseiben a táj sokszínű leírása mellett mindig helyet kap egy kis múltból táplálkozó filozófia is, akárcsak A Balaton című költeményében.
Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Melyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.
Fottó: Fortepan / Klenner Aladár
„Itt tangót jár a sok lány és fiú […] Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.”
Míg a 19. század derekán elsősorban a természeti szépség megragadása a fő cél, a 20. században elemelkednek ettől a versek. Az I. világháborút követően a Balaton arculata is gyökeresen megváltozik: egyre divatosabbá válik a fürdőzök körében, miközben a művészek is szívesen időznek itt. József Attila például gyakran pihent Etus nővérénél Balatonszárszón. Két balatoni verse 1936 nyarán született: A hullámok lágy tánca… kezdetűben az esteledő Balatont szemlélve próbál megbékélne érzelmeivel, míg a létösszegző Balatonszárszó már részben a későbbi tragédiát vetíti előre.
A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták s csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.
Igy ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.
Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő.
Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar
„Mert lenn hináros rét lobog, / alant a kagylók boldogok”
Idén lenne száz éves a kortárs költészet egyik legnagyobb alakja, Pilinszky János, aki 1931-től, tízéves korától kezdve tizenhárom esztendőn keresztül rendszeresen Balatonkenesén nyaralt, míg idősebb korában Balatonfüreden töltött el több időt. Bár az irodalomtörténészek sokáig nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a kezdeti kenesei éveknek, valójában több, korai verse között is találunk balatoni témájút. Ilyen például a Kánikula, az Őszi vázlat és az itt olvasható Éjféli fürdés is.
A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!
Nemes Nagy Ágnes Szigligeten, 1957, Ismeretlen Felvétele, Magántulajdon
„Karton fürdőruha-maradvány / őrzi rajta a századot”
1952 óta működik alkotóházként a szigligeti Esterházy-kastély, ahol gyakorlatilag minden fontos írónk és költőnk megfordult, többek között Örkény István, Nemes Nagy Ágnes, Fekete István, Weöres Sándor, Szabó Magda, Kertész Imre, Déry Tibor és Juhász Ferenc. A szocializmus idején az alkotóház és környéke, az arborétum, a tó, a természet nemcsak a nyugodt munkavégzés helyszínét jelentette, de menedéket is, ahol szabadon lehetett gondolkodni, játszani, egymást ugratni is. Nemes Nagy Ágnes Szigliget leghívebb hívének vallotta magát, a település és a tó pedig több versét is megihlette. A Balaton című költeményben például a tó időtlenségét köti össze az emberi élet véglegességével.
1.
Karton fürdőruha-maradvány
őrzi rajta a századot,
de gyönge melle, mint a hablány
melle a sás közt, úgy ragyog,
sötét fejét a torzsba fúrta,
mozdulatlan nyakát szelíden
körülhullámozzák a kurta
fürtök. Moszatba ér a karja széle:
afféle
Oféliát vélnél a vízben.
Jő a fiú. Gázol, kutat.
Két barna combján szőke, göndör
pihék remegnek, hajlanak
a szembevágó vízözöntől.
2.
Ki hinné, hogy a Balaton
szine alatt, szine felett
halottak, roncsok, repülők,
alapító oklevelek?
Mocsári tó. Mint nádcukor
csorog belé a hold,
elforrta már a féllevét,
mig délibb napja volt,
csak ősszel látni, ha higúl,
s felszáll a gőz a domb hegyéig,
hogy ott szelídebb istenek
kecskecsecsű szölleje érik.
3.
A kisebb tó, a fok mögött.
A nagy víz hajdan erre járt.
Levendula-mezők között
látni a geológiát.
Hegyet gyűr, szétszakít,
humuszt morzsol hamuból,
s iszonyatos lábujjai
kiállnak a saruból.
4.
Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl
a fényben, amint ráfröccsen a hab.
Szalmakalapod vedd le a fejedről,
s takard el vele arcodat.
Füled alatt a palló, mint a dob.
Halkan dobol a víz a dobban.
Fogják a hangját sűrű nádasok.
Hallani, hogy a deszka roppan.
Aludj halász. Épp három óra.
Krisztus halála perce ez.
Észrevétlen suhint a tóra
a nap, s egy napot elfelez.
5.
Se hold, se út. Fönt jár a szem,
bolyong a csillag-sűrüben.
Lent egy kőpárkányt látni még,
mintha foszfortól fénylenék.
S ütődvén a hegy kebeléhez,
a kéz egy szöllőfürtöt érez.
Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát – az éj delel –
Hogy vége lesz, hogy bírja el?
6.
A rézvörös, a szürke
egymásba fúrta tőrét,
tusakodik az alkony,
reszket a tág levegő-ég.
Nem mozdul mégse: reszket,
rezeg a kétszinü metszet,
állja a hab, mig felszökik,
a metsző szélvész karcait.
7.
Állja a víz a szél marását,
tusakodik az alkonyat,
holdtalan éj lesz – meg ne lássák,
takard el vele arcodat,
halott a lány, hogy meg ne lássák,
a torzsba bújt, elernyedőben,
de szűk a víz, emeli hátát,
mert mélye nincs, csupán időben,
mocsári tó, iszapja fűt,
forró deszkán mutatja füstjét,
takard el arcod, mindenütt
a rémület s a gyönyörűség,
keblek: szöllőfürt, hableány,
suhint a nap, hasad a karton,
iszonyatos lábujj nyomán
kecskecsecs az északi parton,
csillagsűrűbe csal az éjjel,
ki bírja el, hogy vége lesz,
meg ne lássák, a hold se kél fel,
Krisztus halála perce ez –
Forrás: Fortepan / Fortepan / Album001
„A nád haragzölden fénylő nyakát / Türelmetlen szerelmesként kiszívta / A szárazság”
A Balaton igazi csodája talán abban rejlik, hogy mindig tud újat mutatni. Mostanra száz meg száz vers született a nyomán, mégsem érezzük azt, hogy már mindent elmondtak róla – ahogy a balatoni nyaralást sem unjuk meg, hiába járunk le már a tóhoz gyerekkorunk óta. A legújabb költőnemzedékek szövegei közül Térey János Földvár, apály című verse jöjjön legvégül.
A nád haragzölden fénylő nyakát
Türelmetlen szerelmesként kiszívta
A szárazság. Araszonként alább,
Centinként följebb: mélyponton a hinta.
Úgy dobja térde elé taraját
Az élceket vető, palackszinű víz,
Minthogyha vízfölötti Ararát
Alján csillogna kínon túli türkiz.
A nádszáron fakó sáv, sárga folt
Az élő húsán: minden, ami volt,
Megostromolta testét, mint a vörheny;
Az úszó régi képét megleli,
Mosdatja, másik sorsot ad neki
A percenként emelkedő időben.
