Hogy ez mennyire igaz, jól bizonyítja a beszélgetésünk körülménye. Izlandon érem utol, ahova azért érkezett, hogy a korábbi, Covid miatt rövidre sikerült látogatások után végre kicsit jobban körülnézzen a szigeten és pénzt gyűjtsön álomprojektjére: szeretne egy dokumentumfilmet forgatni Nepál utolsó vándor törzséről.
Nagy fába vágja a fejszéjét, de úgy érzi, most jött el ennek az ideje. „Nem mondanám, hogy tudatosan vágtam bele a fotózásba, illetve az utazásba. Gyerekkorom óta megvolt a fotózás iránti szenvedélyem, ami aztán középiskolában alábbhagyott és egyetem éledt fel, de akkor még nem tudtam, melyik az az irány, ami igazán érdekel. Egy dániai út adta meg a löketet, és onnantól kezdve gyakorlatilag kísérleteztem, hogy megtudjam, mi az, ami bejön az utazásban. Mert abban azért volt tudatosság, hogy először szerettem volna megtanulni utazni, hogy amikor ez már megy gördülékenyen, tudjak gondolkodni egy dokumentumfilmben – mondja Bence. – Mostanra kialakultak az ehhez szükséges kapcsolatok, megvan a fókusz, úgyhogy el is kezdtem nepáli nyelven tanulni.”
Ahol szinte csak a madár jár
A tanulási folyamat mindenesetre igencsak izgalmasra sikerült. Bence korábban négy évig élt Dániában, de zömét utazással töltötte. Azt mondja, mielőtt kiköltözött, úgy érezte, kicsit elfogyott a levegő körülötte itthon, és változásra volt szüksége. Kint kétségkívül megkapta ezt. Első lépése a világ körüli kalandok felé az említett dániai út volt: egy kinti barátjával két napig túráztak, éjszaka a kocsiban aludtak és próbáltak tájfotókat készíteni a „kicsit sivár Dániában”. Ez volt az a pont, amikor Bence megérezte, hogy ezt szeretné csinálni: utazni és minél többet látni a világból – lehetőleg azokból a részeiből, amelyekhez nehéz eljutni. „Szeretek kicsit távol lenni a tömegtől. Az utazás során is az eldugott, kevésbé ismert, kiépítetlen, ember által nem érintett helyeket preferálom, ahova nem lehet csak úgy elbuszozni vagy autózni. Azokat az értékeket és pillanatokat keresem, amelyek még megmaradtak önmaguknak” – magyarázza.
Részben ezért vált egyik legmeghatározóbb élményévé grönlandi útja, ahol újabb felismerést tett. Bár a szigetország sok utazó bakancslistáján szerepel, drágasága miatt, és mert egy helyi ember vagy utazási iroda segítsége nélkül nem bejárható, csak kevesen jutnak el oda. „Az étteremben viszont, ahol dolgoztam, nagyon jó barátom lett egy félig dán, félig grönlandi srác, akinek az apukája a szigeten lakik, így rendszeresen meglátogatja őt, és megkérdeztem, hogy vele tarthatnék-e. Tíz napot töltöttünk kint, és olyan autentikus kalandokba keveredtünk és olyan helyekre jutottunk el, ahova talán utazási irodával se lenne lehetőség. Addigra már sokat utaztam egyedül, három hónapig gyakorlatilag a kocsimban laktam, amikor Ausztriában és Németországban túráztam, de Grönlandon éreztem először, milyen jó érzés, amikor fejest tudok ugrani a helyi kultúrába. Azóta akárhova megyek, mindig ez a célom.”
Az elmúlt években eljutott többek között Svájcba, az Azori-szigetekre, Oroszországba és a Himalájához is. Sose zavarta, ha egyedül volt, hiszen mindig csapódik melléd másik utazó vagy helyi – ő főleg utóbbiak társaságát keresi. Másrészt amikor magad vagy, mindent mélyebben élsz meg. Például a téli Balaton csendjét. Bence szerint sokkal szerethetőbb arcát mutatja ilyenkor a magyar tenger, amelyet akkoriban egyre többen igyekeztek bebizonyítani, s úgy gondolta, egy kicsit ő is hozzátesz a téli Balaton marketingjéhez. „Egy kicsit ugyan megviselt a 10 napos túra, mert az év leghidegebb napjait választottam, -17 fokban gyalogoltam, de hatalmas élmény volt. S bár sokkal kihaltabb volt a Balaton, mint amire számítottam, még így is rengeteg programot tudtam volna találni magamnak” – meséli.
Egyébként nem tervezi túl az utazásait. „Nagyjából csak azt nézem meg, hova megyek, különösebben a látványosságoknak se járok utána. Az utazási politikámmá vált, hogy a helyiekre támaszkodjak: majd ők megmondják, hova kell menni, hiszen ők tudják, melyek a legjobb helyek.”
Új-zélandi stopos kalandja emiatt sikeredett annyira spontánra. „Egy dán jó barátommal beszélgettünk arról egy kerti sütögetés alkalmával, hogy egyszer szeretne kiköltözni Új-Zélandra, s felvetettük, valóban elmehetnénk oda. Én akkor jöttem haza Grönlandról, felmondtam a munkában, kész voltam az indulásra. Ő végül vonakodott, én viszont mindenképpen menni akartam. Ugyan nem sokat tudtam Új-Zélandról, gondoltam, legalább megnézem magamnak. Miután megvettem a jegyet, realizálódott számomra, hogy kint se szállodák, se tömegközlekedés nincs nagyon. Így ha kis költségvetésből akartam megúszni, maradt a sátor és a stoppolás.” Bence ezt nem bánta: korábban többször lestoppolt Dániából Amszterdamba, Magyarországról Szlovéniába és Németországban is utazott így – volt tehát benne jó pár ezer kilométer. Ráadásul Új-Zéland igazi stoppos paradicsom, és már az első napokban hihetetlen kalandban volt része: miután 2-3 napot Aucklandben töltött egy magyar sráccal, észak felé tartva egy ismeretlen hölgy felajánlotta neki és a lánynak, akivel akkor együtt utazott, hogy elviszi őket egy szakaszon, sőt a családjánál alhatnak, akikről kiderült, hogy a világ egyik leghíresebb lovas famíliája: 60-80 lovat tartanak, lányuk pedig az ausztráliai Highlandsre jár vadlovakat szelídíteni.
Több van a világban, mint amire lekorlátoznánk
Ha más nem, ez igazolja, érdemes letérni a kitaposott ösvényről. Mert a legjobb sztorik ott találnak rá az emberre. Persze, egy nagy adag bizalom nem árt mindehhez – önmagunkban és mások felé is. „Bár a médiából sokszor a szöges ellentétét kapjuk, nagyon fontos lenne, hogy merjünk bízni más emberekben. Én sokáig el voltam keseredve az emberiség és Magyarország miatt, de az utazások rádöbbentettek, hogy az emberi jóság, a segítőkészség, az egymás iránti bizalom mind körülöttünk van” – mondja Bence.
Jó példája ennek, amikor Új-Zélandon egy maori vette fel aktuális stoppos társával együtt. Bár a maorik 150 évvel ezelőtt még embert ettek és termetük ma is kicsit ijesztő lehet elsőre, valójában mára rendkívül szelídek. Bencéék fuvarozója például meginvitálta őket az otthonába, szörfözni és kagylókat, tengeri sünt, halat gyűjteni vitte őket, amelyekből otthon maguk készítették el a tradicionális maori ételeket. Hasonló esetből volt még jó pár, hiszen a tervezett 90 napos sátrazásból végül több mint 20 alkalommal ajánlottak neki szállást a helyiek.
De a bizalom érdekes és mókás megnyilvánulása volt az is, amikor Moszkvába megérkezve egy orosz útjába került, aki egy revolverrel élénken hadonászva magyarázott neki valószínűleg arról, hogy nem akarja-e megvenni a fegyvert. Bár a nyelvi akadályok híján Bence nem értette, tulajdonképpen mit is akar, egy percig nem érezte fenyegetve magát.
Hihetetlen sztorikat hosszan tudna mesélni, ám a legemlékezetesebbek talán Nepálhoz kötik. Egy ízben például egy 14 napos Manaslu hegyi túrán részt vehettek az egyik leghíresebb tibeti lámát, Yongey Mingyur Rinpochét fogadó ceremónián. A rinpocse szülőfaluja ugyanis azon az útvonalon található, ahol ők is vándoroltak, s épp kétnapi járásra volt tőlük, hogy iskolát avasson a faluban. Mire odaértek, a buddhista szerzetes is beérte őket, s hihetetlen szerencse folytán, egyedüli utazókként fotózhattak és videózhattak a ceremónián, melyre Kínából, Tajvanból és Srí Lankából is érkeztek lámák, s amelyhez hasonló jelentőségű 50-100 évente fordul elő. „Hihetetlen élmény volt ez, amit nem tudom, át lehet-e élni újra” – mondja Bence.
Akárcsak az, amikor egy nepáli barátjával hallucinogén méz vadászaton jártak. Nepálban a méz betakarítása olykor életveszélyes kaland: a különleges mézet hatalmas sziklák mentén, a semmi peremén lógva, 2-3 centiméteres, adott esetben halálos csípésű méhek mellett kell szó szerint levadászni. Nem csoda, ha idegent alig-alig engednek oda. Bencééknek is igazi régimódi kutatómunkát kellett folytatniuk, hogy tudomást szerezzenek a begyűjtésről, s még a helyszín közelében is voltak akadályok. „Az utolsó utáni pillanatban fogtunk egy autót, ami elvitt a betakarítás helyszínére, ahol azonban kiderült, hogy nekem, mivel nem vagyok nepáli, külön engedély kellett volna ahhoz, hogy a régióban tartózkodhassak. A legközelebbi falu viszont, ahol ezt beszerezhettem volna, 3 órára volt. Szerencsénkre épp háromnapos kommunista ünnep volt, így elcsúsztatták a betakarítást, részt vehettünk az ünnepségen s sikerült az engedélyt is beszerezni. Végül a dzsungelből figyelhettük, ahogy egy-egy kötélen és fonott létrán leereszkedve, óriási küzdelmek árán betakarítják a helyiek a mézet, s egy darabot is kaptunk belőle. Sajnos a szertartásra, ahol elfogyasztják, már nem tudtam elmenni, mert a betakarítás napjára elfogyott a pénzem. De így is mély benyomást tett rám Nepál, ezért is szeretnék minél hamarabb visszatérni forgatni.”
Dokumentumfilmre vonatkozó terve több is van. Az eltűnő törzsekről szívesen forgatna egy egész sorozatot: nagy vágya eljutni például Kamcsatkába és felkutatni az ottani rénszarvas pásztor törzset. Emellett szeretne egyszer filmet készíteni az északi sarkkörről, dokumentálni a jövőnek és a jelennek, milyen pusztítást okoz a felelőtlenségünk. Őszintén érdekli a világ, a környezet sorsa, a dokumentumfilmekkel pedig a legfőbb célkitűzése, hogy megmutassa, mi történik a kapitalizmus árnyékában. „Sajnos a kapitalista gondolkodás miatt nagyon sok olyan érték, érdekesség eltűnik, aminek nem lenne szabadna. Mindent bele akarunk rakni egy kockába és azt gondoljuk, ami nem kocka, az nem jó. Pedig a világ sokkal izgalmasabb, ha sokszínűek vagyunk.”
Az interjú az Ecoport 2021/3. számában jelent meg.
Fotók: Kondor Bence
