Nem egy hétköznapi szakma az öné. Hogy lesz valakiből filozófus?
A mai napig zavarba hoz, ha filozófusnak neveznek, mert a filozófus szakmáról – ha a többi hivatás mellé tesszük –, akkor az embernek nem egy behatárolható kategória jut az eszébe, nem egy „arctalan” szakma, hanem nevek, olyanok mint Platón, Arisztotelész… vagyis a legnagyobbak. Így, ha rólam, mint filozófusról beszélnek, akkor összemérve érzem magam a nagy gondolkodókkal, ami nyilván nem áll meg, miközben a szakmám szerint valóban filozófiával foglalkozom. Egyrészt oktatóként, de publikálok is, a gondolkodásomnak pedig vannak olyan részei, amelyeket kifejezetten a sajátomnak érzek, vagyis nem pusztán mások gondolatait írom meg, hanem egyfajta saját identitás is megmutatkozik már.
Mikor kezdett komolyabban foglalkozni a filozófiával?
Viszonylag későn, az egyetemet harmincévesen kezdtem, aztán a negyvenes éveim második felében kerültem a felsőoktatásba oktatóként. Mások ekkor már professzorként élik az életüket, de a filozófus későn érő típus, ellentétben például a matematikusokkal vagy a zenészekkel. Kant ötvenhét éves volt, amikor az első fő műve megjelent.
Hogy került bele? Úgy tudom, tanítói diplomát is szerzett a filozófia előtt.
Gyerekként ornitológus, vagyis madarász akartam lenni, a természet ugyanis mindig közel állt hozzám, de abból végül nem lett hivatás. És igaz, hogy tanító lettem, bár a tanítói diplomamunkámat is filozófiából írtam, mivel a filozófiai gondolatok már akkor is könnyebbséget jelentettek; az egész vitt magával. Soha nem voltam éltanuló, de a filozófia az más, az mindig jól ment – országos helyezéseim is lettek. Pécsre kerültem, ahol az első filozófia szakos generáció voltunk, amely már nem politikával átitatott eszméket hallgatott, hiszen a rendszerváltásig nem volt szó politikamentességről. Utána viszont kinyílt a világ…
A környezete hogyan állt az ötlete előtt?
Értetlenül és nem túl támogatóan, hiszen ez nem megélhetési forrás. Sokan kérdezték, mégis mire megyek vele? Aztán én is feltettem magamnak egy kérdést: miért ne csinálnám? És, ha nem ezt csinálom, akkor mégis mit? Minden más út – ami nem a filozófia –, járhatatlannak tűnt. Aztán amikor látták, hogy sikerrel veszem az akadályokat, és ez rányomja a bélyegét más tevékenységekre is, akkor már elfogadták.
Miféle tevékenységekre utal?
A filozófián túl médiával is foglalkozom, egy helyi tévét vezetek. Amikor riportokat készítek, szerkesztek, akkor ugyanaz a cél, mint a filozófiában. Kérdéseket feszegetni, ráérezni a lényegre. A filozófia a kérdések tudománya, folyamatos farkasszemezés a szkepticizmussal. Vagyis nem annyira a válaszok, sokkal inkább a kételyek menedzselése és a határfeszegetések világa. A gyakorlat és az elmélet érintkezése.
Egyik nem létezik a másik nélkül?
Én hiszek abban, hogy nem. Nincs olyan filozófiai perspektíva, ami ne érintkezne a valósággal. Sokatmondó, hogy a nagy gondolkodók szinte mindegyike a filozófia mellett mással is foglalkozott. Spinoza például optikus volt, Szent Ágoston kőkemény politikus. A pragmatizmus – amerre én is sodródtam – azt vallja, hogy az elméleteknek meg kell mérettetnie a valóságban. Kant híres mondása, hogy a „Az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek”. Terítsük ki ennek érvényességét: a puszta elmélet gyakorlat nélkül üres, míg a gyakorlat elmélet nélkül vak. Vakon bolyongunk a világban, ha nincsenek elveink, értékeink, mércéink. Elveink pedig üresek, pengő cimbalomhangok, ha nem állunk két lábbal a valóságban.
Egy filozófus miben tudja mérni sikerét?
Klasszikus mérce, hogy mekkora hatással van egy adott felismerése, magyarázata, illetve tud-e hatékony útmutatást adni az aktuális kihívásokra. Vegyük például a klímaváltozást: álláspontom szerint ez alapvetően morális probléma, ugyanis a mit tegyünk? kérdést élesíti. Ez a kérdés pedig a mi a helyes és mi a helytelen? átfogó dilemmát tűzi napirendre. A természettudomány tényei mint fáklyaláng kísérnek bennünket a helyes irány után kutatva. Most éppen a klímaváltozást emeltem ki, mert egy filozófus számára elengedhetetlen, hogy olyan kérdéseket feszegessen, melyek saját korának a problémái.
Említette, hogy vannak olyan gondolatai, eszméi, amelyek a sajátjai. Hogyan tudna ebből ízelítőt adni egy laikusnak?
Úgy látom, egy filozófus életútja leírható bizonyos fogalmakkal való találkozásokban. Ezek a fogalmak roppant meghatározóak, éppen ezért kevés van belőlük. Visszatekintve három fogalmat emelnék ki, gyakorlatilag rájuk minden felfűzhető. Sorrendben az első a van fogalma. Vajon miben áll valaminek a léte? Hétköznapi értelemben így használjuk: az van, amit meg tudunk fogni, tapintani. No de mi a helyzet akkor, amikor például megjelenik a Dionüszoszt alakító színész a színpadon? Akkor valójában nem is a színészt, de nem is magát Dionüszoszt, hanem valami harmadikat látunk. Hogyan is van ez? Merthogy nem mondhatom, hogy nincs, hiszen róla szól a színdarab… A kérdés tehát, hogy mitől lesz elfogadható a mondatom, hogy valami van.
És mire jutott?
Miközben ezzel foglalkoztam, rájöttem, hogy bárhonnan is közelítünk, csakis az számít majd, amit képesek vagyunk megérteni. Adódik tehát a következő kérdéskör – és ezzel a fogalom is –, hogy miben áll a megértés. Milyen érdekes innen tekintve a logika alaptörvénye: „Téves, ha a létezőről azt mondjuk, hogy nem létezik és a nemlétezőről, hogy létezik. Igaz viszont, ha a létezőt létezőnek és a nemlétezőt nemlétezőnek mondjuk.” Azaz nem mondhatom, hogy „létezik is és nem is”, és azt sem, hogy „sem nem létezik, sem nem nemlétezik”. Miért nem? Mert veszítek. Mit? Nem, nem az igazságot. Nem is a létet. Hanem a mondat értelmét. Merthogy a mondat, hogy „esik az eső és nem esik” nem hamis, és nem is az eső létét tagadja – egyszerűen értelmetlen.
De mi az, ami értelmes? Most úgy látom, hogy amikor megértjük valamiről, hogy miképpen is van, mi is a helyzet – ez egy elköteleződési mozzanat. Vagyis a kimondott szó azáltal kapja meg üzenetértékét, a mondandó a súlyát, hogy az adott helyzet lehetne másképpen, de én a beszédemmel éppen azt képviselem, hogy úgy van, és nem másképp. Vagyis, amikor elköteleződöm amellett, hogy esik az eső, annak azért van üzenetértéke, mert lehetséges, hogy nem úgy van, hogy nem esik – esetleg szemerkél, zuhog vagy ragyogó a napsütés. Ebből jön a harmadik fogalom, a van és a megértés fogalmán keresztül eljutunk a legyenig. Vajon lenne bármiféle mondandó, kommunikáció, ha a dolgok nem lehetnének másképp, mint ahogyan én azt állítom? Arra hajlok, a megértés során legalább annyira van szó az emberről, mint a dolgokról, a világról. Az elköteleződő szándékáról, hogy miért igaz, helyes, érvényes a kimondott szó.
Filozófiát oktat, de nem filozófia hallgatóknak. Hogyan fogadják a fiatalok?
Ahhoz, hogy az ember filozófiával foglalkozzon, nem kell filozófia szakosnak lennie. Az emberi létforma önmagában megkívánja, hogy filozófiával foglalkozzunk. Egyfolytában döntések előtt állunk, mikor keljek?, mit egyek?, tanuljak?, lógjak?, s miután megtervezted a napodat, megtervezed a hetedet is. A döntéseid mögött értékrendek vannak; mígnem szépen lassan rákérdezel erre az egészre, az egész életedre: Mire való mindez? Akkor lesz a kérdés teljes, ha nemcsak a részekre, hanem az egészre is reflektálunk, és ebben a reflexióban helyezzük el a részeket. Nevezzük ezt a reflexiót határhelyzetnek. Amikor az átfogó panoráma érdekében a legmagasabb hegycsúcsról vetünk egy pillantást létünkre, és feltesszük a kérdést: Most mit csináljak? Itt az egész életem, de mit kezdjek vele?
Van válasza?
Én úgy hiszem, egyetlen válasz adható. A fenti három fogalomból a harmadik – legyen. Legyen az élet. Mivel többféle út adatik, válasszuk a leginkább nekünk valót. Hogy is mondtuk fentebb? Vakon bolyongunk a világban, ha nincsenek elveink, értékeink, mércéink. Micsoda paradoxon: akkor választhatjuk önmagunkat, ha lehetünk nem önmagunk. Önmagunk vagyunk a legfőbb mérce. Meg kell találni a nekünk való életformát, ami hozzánk illik, ami önazonossá tesz. A lehetőségeink közül valósítsuk meg azt, ami a legjobban kell. Lehetőség, valóság és az igény – utunk meghatározó szélirányai.
Ön most önazonos?
Egyik életkoromba és élethelyzetembe se mennék vissza, nem akarok húszéves lenni, úgy hiszem, rendben és a helyemen vagyok. A jelenbe és csöppet előre tekintek, mert határozottan érzem a feladatomat. Látni szeretnék, és a látottat megmutatni – s ha mindezt nem is színről színre, de azért a lehető legkevésbé homályosan.
Az interjú az Ecoport 2021/3. számában jelent meg.
