Igazságtalanok lennénk, ha elfelednénk a lakónegyed eddigi erőfeszítéseit a tartalmasabb közösségi életre. Ezek a törekvések sok eredményt hoztak, de ez az önfeledt derű, összekapaszkodás, amit most, a karácsony előtti napokban tapasztaltam, mintha hiányzott volna…
A Március 15. utcában egyébként én is a honfoglalók közé tartoztam, a családommal együtt. Jöttünk ide minden irányból, másik városrészekből, ahol már kinőttük a régi lakást, de jöttek családok a környező falvakból is, hogy közelebb legyenek a munkahelyükhöz, vagy a gyerek iskoláihoz. Megmosolyogtató emlékek jönnek elő: az egyik faluból érkező család például bedeszkázta a földszinti lakásuk erkély alatti részét, és ott várták a kotkodáló tyúkok és kakasok, hogy a vasárnapi asztalra kerüljenek. A fiatalok, a kamaszok nehezen szokták, hogy elkerültek a megszokott közegből, a szorongó és a féktelen tinikkel egyaránt akadt gondja az itt lakóknak.
Voltak persze amatőr próbálkozások is. A mi lépcsőházunkban például kiürítettük a tárolót és a gyerekeknek játszóházat rendeztünk be. Székeket, asztalokat szereztünk be, társasjátékot gyűjtöttünk, időnként egy-egy kólát vagy málnaszörpöt is az asztalukra tettünk. Néha a szomszéd lépcsőházból is eljöttek a gyerekek vendégségbe. Egy-egy szülő vállalta az ellenőrzést. Azt hittük, hogy ezt a gondot megoldottuk, nem kellett izgulni, hogy hol a gyerek, amikor már sötétedik. Működött ez mindaddig, amíg a kóla jobban ízlett az ifjaknak, mint a sör… De hát a kamaszodók már nem a házi napközire vágytak.
Van olyan háztömb, amelynek lakói között baráti, szinte családias hangulat alakult ki. Az épület előtti parkban tartották a közös névnapot, együtt sütöttek-főztek. Az igazi közösségi élet akkor kezdett kialakulni, amikor a Hemo Agóra lett, vagyis a kultúrára szánt épület programjait, mindennapjait átvette a város. Kiváló vezetés és szakembergárda igyekszik a lokális kultúra otthonává alakítani a felújított épültet. Az óvodásoktól a dédnagymama korúakig sokan találnak itt programot, tartalmas órákat a szabadidő eltöltéséhez. Nemcsak a lakótelepiek népesítik be az Agórát, eljönnek a klubokba a város más területéről is.
Az elismerés nem is maradt el, az Agórában folyó szakmai munka ugyanúgy öregbíti a lakótelep hírnevét, mint az országosan is elismert Báthori iskola kezdeményezései, vagy a szakmunkásképző nemzetközi sikereket is elért diákjai. Csak egy dolog hiányzott, amit lakótelep esetében ritkán emlegetünk: a lokálpatriotizmus.
Közben felnőtt egy új generáció, amely tagjainak már természetes ez a közeg, de még mindig nem igazán tudják, hogy miként lehet lokálpatrióta egy lakótelepi lakos. Időnként még a kedves kezdeményezések is falba, vagy gúnyba ütköznek. Meglepődve olvastam a haszkovói csoportlevelezésben, hogy az egyik itt lakó a saját és a környék gyerekeinek kedvére a ház előtti kis kertben mesebeli figurákkal tündérkertet alakított ki. Ám a mosoly helyett inkább a „cikizés” volt a jutalma. A kézilabda sikereket idéző falfejtményt viszont úgy tudom, általános elismerés fogadta. Az első lakótelepi karácsonyi program, néhány fanyalgót kivéve, szintén siker volt. A kérdés, hogyan tovább?
Nos, most értünk el odáig, hogy ahol közel húszezer ember lakik, ott már kell az ötletes szervezés, tervezés. Ezért is volt jó kezdeményezés, hogy megkérdezték a haszkovói lakosokat, mit szeretnének, mi hiányzik. Sőt, olyan tér is készülőben van, amelyben szakemberek segítenek eligazodni a lakótelepi hétköznapok, örömeiben, gondjaiban és a hasznos programok szervezésében. Haszkovó házaiba ugyanis már régen nemcsak aludni térnek a lakók, hanem itt van az otthonuk.
