Apró megjegyzés az elejére: természetesen a MOMŰ és a kollekció történetében legalább akkora szerepe van Nemes Juditnak, mint férjének, a kiemelés oka, hogy egy művészhez viszonylag magától értetődően kapcsoljuk a műgyűjtést, mint egy elfoglalt hidrológushoz.
Freund Tamás óta persze tudjuk, művészet és tudomány egyáltalán nem zárja ki egymást – sőt, gyűjtő bárkiből válhat, foglalkozásától függetlenül. Szöllősi-Nagy András esetében inkább az az érdekes, hogyan férhet bele ennyi tevékenység egy életbe.
A hidrológusnak ugyanis már a rövid CV-je is igen tartalmas. Dolgozott a VITUKI-nál, az IBM Italy-nek, kutatott a laxenburgi IIASA-nál (International Institute for Applied Systems Analysis), számos külföldi egyetemen (Svédország, Kanada, Thaiföld, Kína) volt vendégprofesszor és rektor. Húsz évig az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának vezetője Párizsban, tíz évig az UNESCO Természettudományi Szektorának főigazgató helyettese volt. Alapító tagja a World Water Council-nak (WWC), kulcsszerepe volt a Világtanács által szervezett Víz Világ Fórum (World Water Forum) sorozat létrehozásában. Több szaklap szerkesztője, jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének egyetemi tanára.
Szóval sosem unatkozott.
Fotó: budapestwatersummit.hu
Na de hogyan is került ezek mellett képbe a művészet? Nem teljesen úgy, ahogy gondolnánk. „Eredetileg nem tudományos pályára készültem, hanem festőművésznek, így ismertem meg a feleségem, Juditot is 12 éves koromban. Ekkor a hatvanas évek közepén jártunk, és bekerültünk egy budapesti underground művész társaságba. Elképesztően izgalmas közeg volt, olyan induló művészekkel, mint Nádler István, vagy az idősebb generáció közül Bálint Endre, akiket a hivatalosság egyébként nem ismert el, sőt, tiltott. Esténként ezekre az élő zenével összekötött képzőművészeti kiállításokra jártunk, s közben készültünk arra, hogy mi is művészek leszünk, noha nem igazán illettünk be a pártvonalba azzal, hogy mindkettőnket leginkább a nonfiguratív művészet érdekelt. Én festettem, szobrokat készítettem, 17 éves koromban azonban rájöttem, hogy egy dolognak híján vagyok: az pedig a tehetség. Ahogy erre rájöttem, letettem az ecsetet, vésőt, és soha többet nem csináltam semmit” – mesélte nemrégiben a Méz Rádió Veszprémi ArtsOk című műsorában.
Nem kellett azonban sokat várni, hogy új szenvedély üsse fel a fejét a művészet helyén. 1965-ben ugyanis egy hatalmas árvíz vonult át Rákosligeten, Szöllősi-Nagy faluján, ami egyik napról a másikra hirtelen eltűnt. Akkor tette fel magának a kérdést: mi történik a csapadékkal? Mivel senki nem tudta megadni a választ, úgy döntött, hidrológus lesz. A helyzetet segítette, hogy sógora is hidrológus volt, apja utasítására pedig még azon a nyáron Bakonynánán dolgozhatott egy kísérleti vízgyűjtőnél Bakonynánán.
1972-ben végzett a BME-n építőmérnökként, vizes szakon, azon belül is hidrológián, szakterülete pedig a statisztikai valószínűségen alapuló vízgazdálkodási rendszerek és a rekurzív előrejelző algoritmusok, valamint később a fenntartható fejlődés és a klímaváltozás hidrológiai hatásai lett. És ahogy annak idején belecsöppent egy hihetetlenül izgalmas közegbe a művészet kapcsán, most ugyanez történt a tudomány területén. „A diploma megszerzése után elkerültem a VITUKI-ba, ami Közép-Európa legjobb kutatóintézete volt a hidrológia területén. Ott kutattam, mígnem egyszer az akkori vizes államtitkárt meghívták Angliába. Kellett neki egy gyerek, aki beszél valamit angolul és viszi a bőröndjét. Ez lettem én. A következő útja Ausztriába, Laxenburgba vezetett az akkor alakuló Nemzetközi Rendszerelméleti Intézetbe (International Institute for Applied Systems Analysis), amely hat kelet-európai és hat tőkés ország fiatal kutatóit hozta össze, hogy egy feljövő ág, a nagy összekapcsolt rendszerek viselkedését vizsgálják digitális technikákkal modellezve. Volt egy szeminárium a Tisza vízmozgásának előrejelzéséről, amire felkérték az államtitkárt, ám mivel neki erről halvány lila gőze sem volt, rám hárult a feladat. Az előadás után az intézetigazgató odajött hozzánk, hogy engedjenek pár hétre kutatni, amire nem lehetett nemet mondani. Ebből lett először három hét, majd három hónap és végül majdnem három év, s életem egyik legmeghatározóbb időszaka.”
Innentől kezdve ugyanis egyre többször fordult meg külföldön. S mivel egy „jóakarója” furcsállta, hogy annyi külföldi tartózkodás után mégis mindig hazajön, ezért bizonyosan a CIA embere, az ENSZ-szel is kapcsolatba került a helyzet tisztázására, amelynek nem várt eredményeként a 80-as évek végén felkérték az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának vezetésére Párizsban. Szöllősi-Nagy Andrásnak egyébként semmi kedve nem volt a munkához, jobban élvezte a kutatást és a munkát a VITUKI tudományos elnökhelyetteseként, no meg a professzori kiküldetéseket a külföldi egyetemeken. Mondhatni csak udvariasságból pályázta meg az állást, s kíváncsiságból ment ki az első elbeszélgetésre, aztán mégis ott ragadt. És ez lett az az időszak, ami a feleségével közös gyűjteményük kialakítását is meghatározta.
„Shakespeare írja, hogy a fiatalkorban elfojtott bűnök visszatérnek. Én is elfojtottam a művészet iránti mély vonzódásomat, Párizsban viszont visszatért” – mesélte az interjúban. A műgyűjtésbe egyébként még az egyetem után vágott bele, miután megismerkedett Kolozsvári Endrével, akinek hihetetlen nagy gyűjteménye volt, tele csúcsművel. Az első, az Európai Iskola még élő művészeinek műveit ekkor vásárolták meg, de Párizsig csak kicsiben ment a gyűjtés. A francia főváros azonban igazi kincsesládának számított: számos, a XX. században ott élt konstruktivista és geometrikus képzőművész és fotográfus munkája volt elérhető olcsón, mert a francia gyűjtők ezeket nem ismerték, a magyarok számára pedig nem voltak elérhetők. A terv az volt, hogy amit lehet, összegyűjtenek és hazahozzák őket. A kilencvenes évek közepén azonban a hazai gyűjtők is felfigyeltek a darabokra, így meglehetősen felment az áruk, s ez némi válságot szült a házaspárnál is. „Akkor elgondolkodtunk: miért csak a magyarokat gyűjtsük?” A figyelmüket így áttették előbb a francia geometrikus művészetre, majd folyamatosan gazdagították a kollekciót svájci, holland, német, svéd, észak- és latin-amerikai konkrét és geometrikus művészek alkotásaival. Persze a magyar alkotók művei sem maradtak el: Nemes Judit festőként jó kapcsolatot ápolt a helyi művész közeggel, sokszor egymás között cseréltek gazdát azok a művek, amelyek alkotói csak később váltak világhíressé.
Fotó: balatonfured.hu
A házaspár azonban egyfajta leletmentésként fogta fel ezt a tevékenységet, s büszkék rá, amikor akár a külföldiek ámulva mesélik, milyen fantasztikus magyar művészeket ismerhetnek meg a kollekción keresztül. Nem véletlen tehát, hogy a pár úgy döntött, a több ezer darabos gyűjteményt a köz javára bocsájtják.
A tervek szerint 2022 végén nyílik meg a Balatonfüredi MOdern MŰtár (MOMŰ), ráhangolódásként pedig a Vaszary Galériában már látogatható a PRAELUDIUM című kiállítás kb. negyven alkotással. A MOMŰ legnagyobb részt az EKF támogatásával jön majd létre, a házaspár pedig a Vass László Gyűjtemény tulajdonosával is jó kapcsolatot ápol, így együtt egy kicsit azt az üzenetet is szeretnék átadni, hogy Európa valóban összeköt. Hiszen a hellyel egy Magyarországon példa nélküli képzőművészeti erőtér jön létre, egy olyan művészeti központ, ami az országos és nemzetközi kulturális turizmusnak is biztos célpontja lesz.
Szöllősi-Nagy András reményei szerint pedig a gyűjteményük, a Műtár egy kicsit az emberek világát, gondolkodását is kitágítja. Matematikai modellekkel dolgozó hidrológusként pontosan látja, milyen veszélyeket rejt a környezetszennyezés, a népességnövekedés és a klímaváltozás, a vízkészletek csökkenése együttesen. „100 év múlva az emberiség 12 milliárd emberből fog állni. Ez a Föld fenntartható képességének a határa, ha ezen túlmegyünk, a dolgok kezdenek összeesni. A klímaváltozás hatásainak 80%-a ugyanis a vízen keresztül manifesztálódik. Mivel a készletek nem fognak növekedni, a hidrológiai ciklus felgyorsulásának eredményeként viszont megnő a hidrológiai szélsőségek előfordulásának a valószínűsége, több lesz az árvíz a másik oldalon pedig az aszálynak kitett terület.” A tudós szerint ahhoz, hogy valamit még formálni tudjunk, politikai akarat lenne szükséges, amely túlmutat a folyamatos gazdasági növekedés megcélzásán. Ez persze kényes kérdés, hiszen a termelés visszafogása munkanélküliséghez és elégedetlenséghez vezethet. Megvannak azonban azok a válaszok, amelyekkel kiegyensúlyozható a helyzet – a művészet pedig segíthet ezeket meglátni. Ahogy egy korábbi interjúban nyilatkozta: „Meggyőződésem, hogy a ránk váró feladatok megoldásában a kreatív és kritikai gondolkodás kulcsfontosságú, ami a művészeteken keresztül érhető el.”
