Ügyvéd és író egy személyben. Egy látszólag szárazabb tudományág képviselője és egy kreatív személyiség jelenik meg önben egyszerre. Hogy fér meg egymás mellett ez a két tevékenység úgy, hogy mindkettőben aktív?
Mint a jogászok egy jelentős része, én is egy elfuserált bölcsész vagyok. Olyannyira, hogy kezdetben középiskolai tanár szerettem volna lenni, akkor még sokkal nagyobb presztízse volt ennek a hivatásnak. Úgy éreztem, hogy a bölcsészkar túl nagy falat lenne, ezért egy másik „lehetetlennek tűnő küldetést” céloztam meg, a jogi kart, ahová viszont felvettek. Azzal viszont vitatkoznék, hogy a kreativitás távol áll a jogászi hagyományoktól. Régen, a szebb és boldogabb időkben a jogászok nem egyszer vállaltak közéleti szerepet. Híres politikusok kerültek ki közülük: Eötvös, Deák és társaik. Ezekben a boldog békeidőkben pezsgő tudományos tevékenységet folytattak, de hallottunk olyanról is, hogy kamarazenekarban játszottak, igazi polgári életet éltek, aminek része volt a kultúra, a kreativitás is.
Viszont ezek mind múlt századi történetek és nem a mai korunkból hozott példákat.
Ma kétségkívül van egy általános európai elbutulás, amit a globalizáció hozott magával. Ez egyszerűen lefordítva annyit jelent, hogy az emberek szakbarbárok lettek. Ebben közrejátszott az iskolai indoktrináció, a lustaság, a pénz és siker szerepének mérhetetlen felértékelődése és az, hogy nagyon gyors és változó ingerek érik az embereket, a lehetőségek tárháza pedig végtelen lett. Kevés idő, túl sok információ és inger szinte lehetetlenné teszi még befogadói szinten is az elmélyült figyelmet.
Tehát ön ebben a világban vív szélmalomharcot a klasszikus polgári attitűdökért?
Próbálom a XIX. század végi, XX. század eleji ember életét élni, aki valamivel tovább lát a cipője orránál és nem fogadja el a szépen becsomagolt multikulturális ideológiát. Valahol ez a boldogság kulcsa is az ember életében. Úgy értem, azok az emberek, akik előre legyártott ideológiát, úgynevezett vállalati kultúrát kapnak, vállalati küldetéssel kell azonosulniuk, ők nem értik meg, hogy miért lesz az életük boldogtalan. Viszont, ha megismerjük és megértjük magunkat, az segít a megbocsájtásban, akár egy másik emberrel, akár saját magunkkal szemben is, így pedig boldogabb lehet az életünk.
Ez a gondolkodás hívta elő önből az írót is?
Részben igen, de ennél összetettebb a magyarázat. Nagyon sokat olvastam, és aki sokat olvas, abban előbb-utóbb felmerül a vágy, a remény, hogy ő maga is írjon. Bennem ez akkor fogalmazódott meg tisztán, amikor elolvastam Bret Easton Ellis Az informátorok című novelláskötetét. Ezután még hosszú évekig megmaradt a vágy szintjén, hogy én is megírjam a saját történeteimet, végül győzött bennem az elhatározás, hogy mindaz, ami a fejemben van, testet öltsön írott formában is. Arról kellett döntenem, hogy vagy belekezdek az írásba és ezzel megkockáztatom, hogy leszerepelek magam és a világ előtt, vagy pedig elengedem ezt a vágyat, viszont akkor örökre keseregtem volna, mert a beváltatlan ígéreteknél nincs borzalmasabb érzés. A lógó kilincsű, félig berendezett lakások félbemaradt életű lakóihoz tudnám ezt az érzést hasonlítani. Ezek az emberek akárhol is vannak, nincsenek otthon. Jobb híján ott maradtak, mert a döntő pillanatokban mindig meghátráltak, de azért álmodoznak még, és várják a csodát, mert az ember már csak ilyen. És évek telnek el így, míg végül jön egy szomorú, végtelenül hosszú pillanat, amikor ráébrednek, hogy „már nem mennek innen sehova” és ők ebben a soha véget nem érő, nagy mindent leverő szomorúságban élik tovább az életük. Na, ezt szerettem volna elkerülni.
Regényeiben kivétel nélkül a nagyvállalati mókuskerékben taposó és a multikultik világában boldogulni vágyó társadalmi csoportokról ír. Miért pont őket választotta a történetei főszereplőinek?
Mert róluk Magyarországon még senki nem írt, és mert én is köztük élek, így mondhatom, hogy jól ismerem a szokásaikat, értékrendjüket. Ezek az emberek valamikor a 90-es évek közepén váltak jól látható társadalmi csoporttá, elsősorban Budapesten és a nagyobb városokban. A hozzájuk kapcsolódó, szórakozási, viselkedési, öltözködési és fogyasztási szokásokat szerettem volna bemutatni, egyfajta görbe tükröt állítva.
Nem volt sértődés, megbotránkozás az első regényei után ezekben a körökben?
Nem tapasztaltam ilyet, szerintem az emberek nagy részében eleve benne van az önirónia. Ráadásul képesek az önkorrekcióra, beléjük van kódolva a tanulási folyamat. Ahogy a Micimackóban is olvashattuk, szeretjük, ha a mese rólunk szól. Szeretjük megismerni az életünket, a vágyainkat, amik elszálltak, füstté váltak. Ha valaki megírja mindezt és kiénekli a fájdalmukat, az sokaknak örömet okoz.
Még görbe tükrön keresztül is?
Igen, hiszen szükség van arra, hogy lássuk magunkat kívülről, tudjunk nevetni magunkon, tudjuk azt mondani, hogy mekkora balekok voltunk némely esetben. Ha mindent komolyan veszünk és tévedhetetlennek hisszük magunkat, akkor szomorú életünk lesz, mert képtelenek leszünk megbocsájtani magunknak.
Ön szerint mi okozta a társadalomban azt, hogy ezeket az elveket ismét el kell magyarázni, meg kell tanítani az embereknek?
Ez egy hosszú folyamat eredménye, amiben nagy szerepe van annak, hogy az iskolai oktatás elhanyagolja mindezt. Nem veszik tudomásul, hogy a jövő vezetőit képzik. Pedig lehet, hogy éppen abba az osztályba fognak járni a jövő miniszterelnökei, vagy nagy állami intézmények vezetői, esetleg későbbi egyetemi tanárok. Olyan emberek, akik egyszer a magyarság jövőjét fogják meghatározni a döntéseiken keresztül. Két dologra mindenképpen meg kell tanítani a gyermekeket: európai vagy, azon belül magyar, (de elsősorban magyar!) ezért ennek a népnek az életét, a történelmét, a hagyományait, a kultúráját teljes egészében magadévá kell tenned. Így tudsz majd a jövőről gondolkodni, így nem követed el a régi hibákat és így tudod felhasználni az elődök sikereit. Ez nagyon fontos lenne, ennek ellenére azt látom, hogy az oktatás az univerzalizmus felé halad, megpróbálják a politikai gondolkodást, az ellentéteket semlegesíteni, az ellenoldalakat lefegyverezni.
Az így felnőtt és felnövő generáció tagjai közül – Czopf Áron gondolataival élve – „akit a vallás nem érintett meg, nihilistának viszont tehetségtelen, az a 21. században leginkább a technokrata elitek szekuláris erkölcsrendészetében találja meg a számítását. Annak a dolga kigúnyolni, üldözni és jelenteni a politikai gondolkodás minden formáját. Emlékeztetni az embereket arra, hogy miben kell hinniük, továbbá tájékoztatni a lakosságot, hogy a globális civil társadalom rosszallását elkerülendő miképpen élhet csendes, apolitikus és az előírt szabványok szerinti erényes életet”. Nos, ezek az emberek talán a hazánkban ideiglenesen állomásozó multik káderutánpótlásának biztosítására elégségesek, de polgárnak, méghozzá magyar (!) polgárnak nagyon kevesek – és ez borzasztó!
A másik ok pedig szintén a nagyvállalati kultúra elterjedése, ami legkevésbé sem abban érdekelt, hogy a lokalitás stílusát képviselje. A szereplői csupán fogaskerekek a gépezetben, akik bármikor leválthatóak, áthelyezhetők máshová. Miért érdekelné őket Magyarország sorsa, az ország jövője, amikor semmilyen szenzitivitás nem alakult ki bennük a lokalitás iránt?
A regényein kívül hangot ad különböző online fórumokon és médiumokban is ennek a világnézetének. A nagyobb ismertség megszerzése után hányan fordultak el öntől emiatt?
Sosem rejtettem véka alá, hogy a nemzeti és konzervatív oldal felé köteleztem el magam. A regényeimben egyébként sosem nyíltan, hanem kulturálisan politizálok. A konzervatív beállítottságomat nem szégyelltem, sőt büszkén vállalom. A magukat értelmiségnek „kinevező” élcsapat tudattal megáldott belpesti értelmiséget mindig gyanakodva figyeltem, politikai krédójuk általában kimerül az ügyeletes felettes énnek (előbb Moszkva, most éppen Washington) való megfelelésben, kelet majd a nyugat (van aki ezen a forgóajtón többször is bement) kulturális és politikai imitációjában, idegen ötletek kritika nélküli átültetésében magyar földbe – ahogy Békés Márton írta – akár földcsere útján is.
Említette, hogy ön is a nagyvárosi multikulturális közegben él, viszont származását tekintve egy kisalföldi faluban nőtt fel. Hogy látja, a vidék Magyarországa és a városi nagyvállalati kultúra közt tényleg akkora a szakadék, ahogy sokan állítják?
A városi életforma jellegénél fogva minimalizálja az egymásra utaltságot. Ezzel szemben egy vidéki életformában sokkal jobban rá vagyunk kényszerítve az együttműködésre és ez közvetlenséget, egy emberibb közösséget hoz létre. Ez egyébként nem új keletű, több ezer éve a legelső városok kialakulásánál is így volt. A városias lét viszont sokkal jobban kedvez a multikulturalizmusnak, ami aztán a táptalaja lehet a liberalizmus vadhajtásainak is.
Ezzel szemben a vidék megmaradt archaikusnak. A megapoliszokban a laptop-kapitalisták a változás, a progresszió fétisében élnek, és képtelenek elképzelni vagy legalábbis mély lenézéssel szemlélik, hogy ezzel egy időben másfajta létformák is jelen vannak: építészetben, életstílusban, magunkhoz, egymáshoz és világhoz való viszonyban.
Nem tudják elképzelni, hogy térben különbözőek vagyunk, és nem mindenki rohan előre a modernitásban egy vélt cél felé, amit egyébként senki nem lát. Mindez jól leképződik a szocializmusból ránk maradt szobrokban is. Nézzük meg, ezek az alakok mindig egy távoli pontra fókuszálnak, ahol vélhetően ott van a történelem nagy megoldása, de nem veszik észre, hogy körülöttünk egy sor lokalitás létezik, különböző életminőségekkel és attitűdökkel áthatva.
Mindez a legújabb könyvében kiknek a példáján keresztül jelenik majd meg?
A középosztály sorozatfüggősége lesz a középpontba állítva. Korunk egyik új jellemző tünete, hogy az emberek egymás közt már főleg csak sorozatokról cserélnek eszmét. A kis fantáziaviláguk erre korlátozódik. Ők a Netflix-generáció.
Kötter Tamás ügyvéd, író 1970-ben született Csornán. Gyermekkorát a Győr-Moson Sopron megyei Kónyban töltötte, majd a győri Révai Miklós Gimnáziumban tett érettségit. Egyetemi tanulmányait az ELTE jogi karán végezte, itt szerezte meg diplomáját. Jogi pályafutása alatt dolgozott ügyvédi irodákban, nagyvállalatok jogi osztályán, ahol számos élményt és tapasztalatot szerzett későbbi regényeiben megjelenő szereplők hiteles ábrázolásához. Jelenleg egy budapesti ügyvédi iroda alapító társtulajdonosa. Első regénye, az IKEA vasárnap 2012-ben látott napvilágot, azóta számos novellája és publicisztikája jelent meg négy regénye és két novelláskötete mellett.
Regényei:
IKEA vasárnap (2012)
Rablóhalak (2013)
Dögkeselyűk (2014)
A harcból nincs elbocsátás (2015)
Novelláskötetei:
Nem kijárat. Apró hazugságok egy férfi életéből (2019)
Férfiak fegyverben (2020)
Az interjú az Ecoport magazin 2022/1 számában jelent meg.
