Az első epizód, Horváth Csaba és Dresch Mihály Flamingója a régi idők kocsmahangulatát idézi. Dresch zenéje előhívja a vad táncot, melybe Horváth olykor teljesen belefeledkezik, majd a végsőkig fokozza. A népzene egyben jelképezi a virtust és a hagyományokat, melyből sosem szabadulhatunk. A népi világban zene és tánc egymást szülik, részei egymásnak.
A Hic et nunc épp oly humoros, mint amennyire megható. Egy ellentétes világ az előző résszel. A lágy fúvószene először finom mozdulatokra ösztönöz, életre hív, mint a kígyóbűvölő zenéje. KGP úgy követi az őt hívó zenét, mintha maga lenne a hang, a hangszeren átáramló levegő. Hajlong, mint egy gumiember, teljesen behódol a zenének. Nem csak a mozdulatok, de a mimika is végtelenül kifejező, az emberi érzelmek legszélesebb skáláját vonultatja fel, a gúnyt, a cinizmust, a fásultságot, és a dühöt. A produkció olyan, mint egy nagy groteszk vigyor. KGP tánca végén egy tál vizet borít magára, mellyel megtisztul, s kiesvén a transzból, új útra indul.
