A 2010. évi magyar parlamenti választások első fordulója a FIDESZ-KDNP pártszövetség elsöprő győzelmével zárult. A megszerzett 206 mandátum egyben a kormányzati többség kérdését is eldöntötte - miután ahhoz minimálisan 194-re van szükség a 386 tagú parlamentben –, így a választási eljárás ténylegesen a még nyitva maradt 57 egyéni körzet mandátumának megszerzésére redukálódott.
Ebből következően a két forduló közötti kampány megszokott tematikája is átalakult, hőfoka meg sem közelítette az előző két parlamenti választás hasonló időszakát. Okafogyottá váltak a találgatások a szoros verseny közepette perdöntő jelentőségű, egyúttal a kormányzóképességhez szükséges majdani koalíciókat megalapozó tömeges visszalépésekről, elmaradtak a szélesebb közvélemény ingerküszöbét elérő, „vérre menő” pengeváltások, a kampánystratégák a látványos nagygyűlések és médiaesemények helyett a „kitelepüléseket”, a közvetlen kapcsolattartást szolgáló (és szimbolizáló) „standpolitizálás” eszköztárát igyekeztek bevetni a választópolgárok mozgósítása érdekében.
A kérdés látszatra egyszerű volt: sikerül-e a FIDESZ-KDNP szövetségnek elérni, netán még tovább növelni a minimum 258 mandátumra épülő kétharmados többséget a parlamentben. Jóllehet az MSZP kommunikációja kezdetben ennek megakadályozására, a még elhódítható választókerületek „felszántásának” ígéretére épült, a JOBBIK és az LMP számára pedig fontos célként jelentkezett az első forduló lendületének megtartása, az önálló arculat és imázs elmélyítése, vagy éppen további sikerek felmutatása (Borsodban, illetve Budapesten), a két forduló közötti kampány valójában már a jövőről szólt. A FIDESZ kommunikációját a kormányzás felelőssége és hatékonysága („jó kormányzás”), a közélet megtisztulásának elvárt igénye (elszámoltatás), az ország előtt álló feladatok megoldásához szükséges nemzeti összefogás („háromharmados ország”), a leendő kormányzati struktúra (csúcsminisztériumok, kabinetkormányzás), valamint a kétharmados többség hatásaival szemben megfogalmazódott aggodalmak eloszlatása („alkotmányos kontroll”) határozta meg. Az MSZP-n belül megkezdődött a párton belüli erőcsoportok egymásnak feszülése, az LMP hibáztatásában testet öltő bűnbakkeresés („nem léptek vissza”), ezért nem meglepő, hogy inkább csak azokban a választókerületekben folytattak érzékelhető kampányt (Angyalföld, Szeged), ahol valós esélyt láttak a sikerre. A JOBBIK előtt új perspektívát nyitott Edelény, ahol a független jelölt javára történő visszalépéssel egy „kvázi-saját” egyéni mandátum megszerzésére nyílt lehetőség (mára kiderült: sikerrel), az LMP számára pedig a nagy kihívást a „romlatlanság” és az „egyenlő távolság” megőrzése jelentette, különösen az MSZP felől érkező szirénhangok – konkrétan a négy budapesti választókerületben léptek vissza az LMP javára – zsongásában.
A fentiek eredményeként kellőképpen „lehűtött” kampányt követően a második fordulóban - meglehetősen alacsony (46, 52%) részvétel mellett - a FIDESZ-KDNP tovább növelte előnyét, és összességében a mandátumok 68%-át szerezte meg. Az adatok 98%-os feldolgozottsága mellett a pártszövetségnek 263 mandátuma lehet, míg az MSZP 59, a JOBBIK 47, az LMP pedig 16 képviselőt küldhet a parlamentbe. Ez az európai mércével mérve is példátlanul nagy választási győzelem erős felhatalmazást és széles mozgásteret jelent a leendő kormány számára: lényegében az új alkotmány készítésén kívül bármilyen törvényt megalkothat, döntést hozhat a parlamenti hatáskörbe tartozó összes személyi kérdésről. A számszerű többséget a kormányzás folyamatában további tartalékok is erősíthetik. Egyrészt a FIDESZ-KDNP alkotta kormányt minden bizonnyal nem fogják gyengíteni olyan természetű belső viták és ellentétek, mint az 1994-1998 közötti - ún. fölös többségű – MSZP-SZDSZ koalíciót. Másodsorban a kormánypártok az intézményesített társadalmi partnerség eszközrendszerének alkalmazásával a parlamenten kívül is közmegegyezést érhetnek el néhány alapvetően fontos téma körül. Végül pedig a politikatudományi álmoskönyv szerint a megosztott ellenzék szabadabban lavírozó kormányzást jelent…
Jelenleg a legtöbb figyelem mégis a kétharmados törvényekre irányul. A hatályos alkotmány 49 ilyen törvényt sorol fel, amelyek elfogadásához 17 esetben szükséges a parlament összlétszámának kétharmada, a többi esetben a jelenlévő képviselők kétharmada is elegendő az igenhez. Ennek a gyakorlatban csak szűk parlamenti többség esetében, vagy – mint láttuk azt a közelmúltban – kisebbségi kormányzás esetében van jelentősége. Tévedés azonban azt gondolni, hogy mindez jogi értelemben korlátlan hatalomgyakorlást jelent, hiszen számos szabályozási területet nemzetközi szerződések védenek, a szakpolitikák jelentős részét alapvetően az Európai Unió jogrendszere, a közösségi szinten meghozott döntések befolyásolják. Nem szűnik meg az Alkotmánybíróság kontrollszerepe sem, annál is inkább, mivel a kilenc jelenlegi alkotmánybíró közül egynek sem jár le a mandátuma 2014 őszéig.
S hogy melyek a legfontosabb, kétharmados többséget igénylő területek? A teljesség igénye nélkül kiemelhetjük az önkormányzati törvény (kórháztulajdonosok jogai, az önkormányzatok törvényességi felügyeletének helyreállítása, a régió-megye vita lezárása), a pártok gazdálkodásáról szóló törvény, a média-és adatvédelmi törvény módosítását, a mentelmi jog felfüggesztését, a parlamenti és önkormányzati képviselők számának csökkentését, a határon túli magyarok állampolgárságának rendezését.
E nagy horderejű, hosszú távra szóló döntést igénylő kérdések azt vetítik elő, hogy a kormányzás – habár az új parlamenti erőviszonyok által kétségkívül nagyra nyitott mozgástérben – a jövőben is alapvetően politikai, és nem kevésbé stratégiai kormányzást jelent, ami egyúttal szükségessé teszi a hagyományos kormányzati és ellenzéki szerepelfogások újragondolását.
