A popkultúrától a divaton át a pszichológiáig minden újra a nyolcvanas évekről szól. Mintha ez lenne az az aranykor, ahova vissza kellene térnünk – számos okból.
Először is, akkoriban minden sokkal nyugodtabb és lassabb volt. Még tudtuk, mit jelent igazán pihenni és bűntudat nélkül nyaralni, minden ízében megélni a pillanatot, az első perctől kezdve, mert sokkal kisebb volt a nyaralás „féktávolsága”, magyarán az az idő, mire sikerül átváltanunk a hétköznapok őrült robogásáról a szabadság békésebb tempójára. És mert azon sem kellett aggódnunk, hogy a strandon majd egyszer csak megcsörren a telefonunk, mert a főnöknek vagy a kollégának sürgősen szüksége van egy információra a pályázatos projekthez. Eleve nem volt telefonunk, amin a híreket pörgessük vagy az ismerősök idilli utazós fotóit bámuljuk, és bosszankodjunk, mi miért nem vagyunk olyan felhőtlenek, mint amilyennek ők tűnnek.
Akkoriban még tudtunk „semmit tenni.” Gyerekként tulajdonképpen éppen erről szólt a nyár. A körtefa alatti ábrándozásokról, a fűben heverészésről, a hintázásról, a nyugágyban olvasásról. Lehet, hogy elhagyta a szánkat a panasz, hogy unatkozunk, de visszatekintve mégis volt valami csodás ebben az unalomban, mert a végén mégis mindig feltaláltuk magunkat és jó mókákat eszeltünk ki.
Még nem volt meg az a bőség zavara, ami ma, mégis beértük a kevesebbel is: ha nem volt a közelben vízpart, uszoda, és medencét sem engedhettünk meg magunknak, elővettük a gyerekkori mosdatós kádat, teleeresztettük vízzel és abban pancsoltunk.
A balatoni nyaralás persze óriási buli volt. Bepréselődtünk a Zsiguliba, vagy stoppoltunk, és ha kellően szerencsések voltunk, egy hónapot tölthettünk a nyaralóban, ahonnan egy szál kisgatyában, fürdőruhában, nyakunkban törülközővel, felfújható matraccal és labdával a hónunk alatt, meg hűtőtáskával a kezünkben, strandpapucsban csattogtunk le a strandra. Az egész napot ott töltöttük, este lesülve mentünk haza és másnap ugyanezt ismételtük.
A nyolcvanas években mintha nagyobb lett volna a szabadság is, és kevesebb a veszély. A szülők még nem sokat aggódtak azon, hova tegyék a gyereket, amíg ők dolgoznak: mentek le a nagyszülőkhöz vagy „kulcsos gyerekek” lettek. Akkoriban természetes volt, hogy tizenéves fiúk és lányok egyedül, illetve bandákba verődve bóklásznak a falu szélén, vagy este az út közepén tollasoznak és rúgják a bőrt.
Voltak ugyan úttörő és napközis meg ottalvós táborok is, de sokkal kisebb számban, mint ma.
És akkor indultak útjukra az első fesztiválok és elődjeik. Negyven évvel ezelőtt például újhullámos együttesek fesztiválját tartották a Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregységének üzemcsarnokában többek között olyan később híressé vált zenekarokkal, mint az Omega. A fiatalok éppúgy odaverődtek az egész országból, mint ma a VOLT-ra, csak éppen az se zavarta őket, ha a vasútállomáson kellett aludniuk.
Apropó, szállás. A nyolcvanas években még nem sokan engedhették meg maguknak a szállodai ellátást – nem is volt belőlük olyan sok. Voltak helyettük viszont pártüdülők meg kempingek, és nem derogált magunknak elkészíteni a szendvicset. Talán valahol buli volt ez is, mint ahogy az ma a lakókocsis utazóknak.
Már csak azért is, mert a kempingben remekül lehetett új ismerősöket szerezni, nagy kártyapartikat tartani, bográcsozni, közösségi életet élni. Akkoriban eleve az egész nyaralás sokkal közösségibb volt: családok, barátok, közeli és távoli rokonok, unokatestvérek és keresztszülők, fiatalok és idősek együtt szórakoztak a Balatonnál, és a felnőttek is ugyanúgy kivették a részüket a mókázásból.
Persze, a nyolcvanas években sem volt minden felhőtlen szórakozás. Voltak dolgok, amikről le kellett mondanunk, és akkoriban ez igenis fájt, az unalom sem volt olyan üdítő mindig, bandázás sokan már akkor is a tévét bámulták, vagy éppen a háziállatok meg a kert körül segítettek és a nagy szabadságnak is megvoltak olykor az árnyoldalai. Mégis. Dübörgő mindennapjainkban jó lenne valamit visszahozni abból az egyszerűbb, lassabb és összetartóbb világból.