Miért utazunk? Hogy világot lássunk, feltöltődjünk, kiugorjunk a megszokott hétköznapokból, hogy más kultúrákat fedezzünk fel. A többség persze szereti ezt kényelmesen megtenni: amikor csak ki kell nézni a célt, követni az útvonalat és élvezni az előre összeállított turistacsomagot. Aztán ott vannak azok, akik a kacskaringós utat kedvelik: ahol nincsenek részletes irányjelző táblák, ellenben van bizalom, vendégszerető helyiek, megannyi kaland és apró csoda. És az ő csoportjukon belül is van egy pici mag, akik nem azért térnek le a kitaposott ösvényről, mert ez sokkal élménydúsabb, hanem mert szeretnének megmutatni és továbbadni valamit, ami lassan elveszik ebben a hihetetlenül pörgő, élvhajhász, kizsákmányoló világban.
Fanny és Bence utóbbi csoport tagjai. Bencét adventure fotósként leginkább a nehezen megközelíthető helyek és az eltűnő kultúrák vonzzák, míg Fannyhoz a kézművesség áll közel, a fenntarthatóság pedig közös szívügyük. Ezt a három szenvedélyt kötötték össze, amikor februárban 12 napot töltöttek Erdélyben, hogy felkutassák az utolsó helyi kézműveseket. Nem volt konkrét útitervük, se szállásuk, se kocsijuk: néhány, az interneten fellelhető néven és településen kívül csak a szerencsére meg a helyiek jóságára támaszkodhattak.
Így jutottak el Nagykendre és Szentdemeterre, ahol a csuhéfonó mesterek otthonukban, tárt karokkal fogadták őket, előzetes bejelentkezés nélkül. Bár mára alig 2-3 asszony foglalkozik csuhéfonással, egykor nagy hagyománya volt a mesterségnek. 1940-ben ugyanis óriási árvíz mosta el Szentdemetert, ezért az akkori pap, látva a nagy szegénységet, meghívott egy magyarországi tanítót, hogy tanítsa meg a falu népét a kukoricaháncs megmunkálására. Akkoriban kötelező volt mindenkinek részt vennie az oktatásokon, a csuhéfonás pedig hamar a szentdemeteriek egyik fő bevételévé vált. Kereskedők egészen Hollandiáig hordták tőlük a csuhé szatyrokat, de készültek edényalátétek, kenyérkosarak és lábtörlők is belőle.
A csuhé mellett a legelterjedtebb paraszti háziipar közé tartozott a szalmafeldolgozás, vagy ahogy a helyiek hívják, a kalapozás. Kőrispatakon Szalmakalap Múzeum is épült Szőcs Lajos jóvoltából, akinek családja három nemzedéken keresztül foglalkozott kalapozással: itt található az ország legnagyobb, 2 méter átmérőjű és 2,65 kg súlyú, használható, felpróbálható szalmakalapja. Fannynak és Bencének volt szerencséje a Szőcs család vendégszeretetét élvezni, s megismerkedni a 81 évesen is kirobbanóan energikus Jolánka nénivel. Talán ő az egyik legjobb példa arra, miért is olyan csodálatosak ezek a kézműves mesterségek a kézzelfogható, szeretettel és nagy odafigyeléssel készült termékeken túl. A modern ember szemével nézve a székelyföldiek talán szerény körülmények között élnek, de ők még tudják, hogy az egyszerűségben, a kétkezi munkában, az alkotásban mennyi öröm rejlik, ami 70 év fölött is tartást és szellemi frissességet ad. Utánpótlás híján azonban a szalmakalap-készítő szakma kihalófélben van. „Ma már alig néhány idős asszony űzi a szakmát. Az erdélyi fiatalok a biztosabb megélhetés reményében a nagyvárosokba vagy külföldre költöznek, és eltávolodnak szüleik és nagyszüleik örökségétől. Így az asszonyok esélyt sem látnak tudásuk átadására, pedig szívesen megtennék” – mondják Fannyék.
Korondon némileg más a helyzet: ott a tömeggyártás fenyeget. A legtöbb mester ugyanis már gépesített formában űzi az ipart a kerámiázásról híres faluban, a nagy műhelyekben sorozatban készülnek a poharak és tálak, és a profitra helyeződik a hangsúly. Ifj. Páll Antal és édesanyja a kevés kivétel egyike: ők még mindent kézzel csinálnak lakásműhelyükben és őrzik a régi forma és motívumkincseket; Antal a korongolásért felel, édesanyja a díszítést, a „virágozást” végzi.
De a taplászok sincsenek könnyű helyzetben. Gyakran irtják a taplógombát, nehogy megfertőzzenek más fákat, holott a növény rendkívül sokszínűen hasznosítható: készülhet belőle sapka, ékszer, táska, de végeznek vele kísérleteket a divatban, a plasztikai sebészetben és a gyógyászatban is. Máté Károly éppen utóbbiak miatt bízik benne, hogy ahogy ő édesapjától tanulta meg a mesterséget s ma is érdekesnek tartja, a következő nemzedék is lát majd benne fantáziát: ennek érdekében a Budapesti Metropolitan Egyetemen egy tematikus gombabőr kurzus keretén belül ismertette meg a szakmát a fiatalokkal, valamint gombabőr pályázaton is zsűrizett.
Ezek után nehéz elhinni, hogy akad mesterség, amelyet nem csak maroknyian művelnek. A kosárfonás ma is sokaknak biztosítja a megélhetését Erdélyben, a vessző falvakat pedig könnyű felismerni: az udvarokban kukorica helyett vesszőt termesztenek, melyet hatalmas dézsákban főznek ki felhasználás előtt. Ráduly János a Kosárfonás kiváló mestere címet is kiérdemelte, aki táborokban, szakkörökön, saját udvarán szívesen oktatja mesterséget.
Bence és Fanny szerint hihetetlen élményt jelent betekinteni ezeknek az embereknek az életébe, ellesni tőlük a szalmakalap készítés vagy útjuk végén a gyékényfonás csínját-bínját, megtapasztalni ennek az egyszerű, ám fenntarthatóbb létnek a szépségeit és azt a páratlan vendégszeretetet, amivel az erdélyiek fogadták őket. „Bár a modern kor problémái itt is érzékelhetőek, az erdélyi falvak még megmaradtak önmaguknak, a magyar emberek pedig rendkívül összetartóak, szeretik, segítik egymást. Csupa kedvességgel találkoztunk mi is” – mondják.
Ezért is szomorú, hogy ha elmennek ezek az utolsó, zömében 70-80 éves emberek, talán végleg feledésbe merülnek ezek a csodás mesterségek. Némi reményt ugyan a kézművesség és a fenntarthatóság iránti növekvő igény ad, de kérdéses, ez elég lesz-e. Bence és Fanny bíznak benne, missziójukkal valamennyire ők is segíthetik a szakmák fennmaradását: videós, fotós és szöveges dokumentációjukon túl a jövőben szeretnének egyhetes táborokat szervezni, ahol a résztvevők elsajátíthatják a mesterségek alapjait például közös taplászkodás, szalmafonás vagy kosárfonó workshop során.
Fotók: Kondor Bence
A cikk az Ecoport magazin 2022/2. számában jelent meg.
