A veszprémi tűzvészekről Márkusné Vörös Hajnalka főlevéltáros tartott előadást kedden az Agórában. Rámutatott: a városra korábban jellemzőek voltak a hosszú, mindkét oldalon beépített utcák, amelyeket nem tagoltak keresztutak – ez a leírás különösen a sűrűn lakott Dózsavárosra és a Cserhátra illett rá. Az uralkodó szélirányba, északnyugat felé tájolt szűk utcácskák egyben szélcsatornák is voltak, amelyeken egy-egy kipattant szikrát villámgyorsan tovább tudott vinni a légmozgás, a tűz akadálytalanul terjedhetett az épületek között.
A Cserhát sűrűn beépített, hosszú utcái az 1857-es kataszteri térképen (via Arcanum.com)
Az állandó és erős szél mellett a város másik sajátossága – ami szintén a tűz terjedését segíti, vagyis inkább a megfékezését gátolja – a vízhiány. A Séd patak a völgyben szalad, a vizét nehéz lett volna oltáshoz használni, mert minden irányban nagy szintkülönbséget kellett volna legyőzni, ami jelentős időveszteséget jelentett. Az oltáshoz a kutakból és tavakból származó vizet használhatták – ilyen tó létezett a mai Vörösmarty tér helyén (Baloch-tó) vagy a Dózsa iskola helyén is. A vízhiány leginkább a Jeruzsálemhegyet sújtotta, ott még a mosásra elegendő vizet sem lehetett kimérni a kutakból. A sűrűn beépített Cserháton a Kerekes-kút és a Völgyi-kút adott csak vizet.
A várhegy és a Dózsaváros a Szikláról nézve. Berken János 1817-es rajzán is érezhető, mennyire sűrűn beépített terület volt ez a városrész. Az eredeti rajzot a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében őrzik
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy többször is tombolt nagyobb tűzvész Veszprémben: 1887-ben a Temetőhegyen, 1893-ban a Cserháton, 1909-ben pedig a várban pusztítottak a lángok.
A legnagyobb katasztrófát az 1893-as cserháti tűzvész jelentette: április 13-án és 14-én összesen több mint 140 épület pusztult el. A Cserhát északi részén kipattant lángok villámgyorsan terjedtek dél felé. Leégtek a Kossuth utca felső részén álló épületek, majd a vásártéren (mai Szent Imre tér) át a tűz tovább terjedt, megsemmisült a zsidó iskola, a barokk stílusú evangélikus templom homlokzata beomlott, és a lángok elérték a nagyvázsonyi Zichy-uradalom faraktárát is, ami a mai Bezerédy utcától nagyjából a Szikvíz-parkoló területéig terjedt, és a rengeteg éghető anyag pokollá változtatta a környéket. A Baloch-tó vizét néhány óra alatt elhordták a terület oltására.
A Baloch-tó a mai Vörösmart tér helyén volt, vizét néhány óra alatt kimerték a szomszédos fatelep oltására a nagy tűzvész során (1857, kataszteri térkép, arcanum.com)
A katasztrófa nagy sajtóvisszhangot kapott, a károk helyreállítására országos gyűjtést is szerveztek. A tűzvész után levont tanulságok azonban még messzebb vezettek: a városképet mai napig meghatározó döntések születtek.
Óvári Ferenc parlamenti képviselő kezdeményezésére megalakították a hivatásos és képzett tűzoltóságot. Az első veszprémi tűzoltólaktanyát a Tűztorony alatt, a mai Ipartestület épületében alakították ki – a ház homlokzatán a mai napig látható a tűzoltók védőszentjének, Szent Flóriánnak szobra, az ablakká falazott egykori kapuk boltívei őrzik a valamikori garázs emlékét. A tűzoltók később a mai Belvárosi Üzletház helyén állt, a maga idejében modernnek számító állomásra költöztek, mielőtt megépült volna mai helyén az Óvári Ferenc nevét viselő laktanya.
Tűzoltó szerek a mai belvárosi üzletház helyén állt egykori laktanya garázsában, 1940 (Fortepan / Veszprém Megyei Levéltár/Kozelka Tivadar)
A vízhálózat kiépítését is a nagy cserháti tűzvésznek köszönhetjük, amiatt döntött úgy a városvezetés, hogy a Séd-völgyben felépítik a város első vízművét (ma itt működik a Bakonykarszt múzeuma), ahonnan a városrészekbe vezetékeken keresztül juttatták el az ivóvizet. A hálózat építését – nem véletlenül – a Cserháton kezdték.
Szigorították az építési szabályokat is. Megtiltották a zsúpfedeles házak építését – ettől kezdve előírás volt a nem éghető tetőzet. A szabályrendelet azt is megszabta, hogy a hosszú egyenes utcákat keresztutcákkal kell tagolni – ennek eredményeként alakult ki a Dózsaváros mai szerkezete; sajnos a Cserhát eredeti utcáit később, a hatvanas években teljesen eltörölték a föld színéről. Csomay Kálmán munkája révén vasbeton toronnyal épült újjá az evangélikus templom a Kossuth utcán, ahogy a leégett zsidó iskola helyén is vadonatúj épületet emeltek – a történelem későbbi tragédiái aztán úgy hozták, hogy mára a zsidó negyed épületeiből mindössze a díszes kapu maradt meg eredeti formájában.
Címlapfotó: Fortepan / dr. Herth Viktória
