Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy ezt a különleges történetet állítod színpadra?
Szelle Dávid: Amikor megtudtam, hogy ebben az évadban színházunk bemutatja ezt a darabot és én rendezhetem, egyszerűen fogalmazva rendkívül lelkes lettem. Annak ellenére, hogy a mai világban, ahol az embereknek olyan szórakozásra van szükségük, ami száz százalékosan kikapcsolja őket (teljesen érthető módon), azt gondolom, ilyen történeteket is muszáj megmutatnunk. Természetesen láttam a filmváltozatot, először még gyerekként. Egy felnőtt, bizonyos dolgokat már megélt emberben máshogy csapódik le ez a történet. Egyébként miután kiderült, hogy én rendezem, szándékosan nem néztem meg újra, nem szerettem volna, hogy befolyásoljon.
A regényt olvastad?
Sz. D.: A teljes regényt nem, viszont elég pontos karakterábrázolásokra, részletekre bukkantam az interneten, s ezek mind a segítségemre voltak. A felelősség mindig nagy, de most mintha hatványozottabban éreztem volna, hiszen egy világszerte jól ismert történetről beszélünk. A színpadi változat négy szereplőre van írva, Zöldi Gergely dramaturg adaptálta. Ebben megismerjük Francesca gyermekeit, akik megtalálják édesanyjuk hagyatékát. Az ő szemük láttára elevenedik meg annak a négy napnak a története, amiben olyan intenzív érzelmi magasságok és mélységek vannak belesűrítve, amit általában az ember hosszú évek alatt él át.
Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy Francesca szerepét formálod meg?
Pap Lívia: Én rajongtam ezt a filmet. Amikor biztossá vált, hogy bemutatjuk a darabot, próbáltam függetleníteni tőle és tiszta lappal indítani. A felkészülés alatt sokan megtaláltak a kérdéssel, hogy valóban Meryl Streep után eljátszom? Persze tudjuk, hogy Udvaros Dorottya és László Zsolt is játszották, de ezt helyén kell tudni kezelni, ez a mi verziónk, a mi történetünk. A filmet viszont újranéztem, mivel a darabnak a jelmeztervezője is én vagyok, és érdekelt a film képi világa.
Dávid említette, hogy világhírű történet révén a nyomás is nagyobb lehet. Te mennyire ijedtél meg?
P. L.: Inkább izgatott lettem. Ez azért jó kérdés, mert általában szorongóbb szoktam lenni egy-egy munka kapcsán. Hálát éreztem a feladatért. Az elmúlt időszakban kevesebbet játszottam, igyekeztem a próbafolyamat minden pillanatát igazán megélni.
És sikerült?
P. L.: Igen. Azt kell mondanom, rendkívül biztonságos közeg alakult ki a próbák során, ami fontos, pláne, ha ilyen intim történetről van szó. Kreatív és nyugodt időszak volt, minden szempontból. Közösen elemeztünk és izgalmas vitáink is voltak. Úgy hiszem, minden színész magából dolgozik. Meg kell találnia magában a karakter igazságát.
Adott esetben a saját személyes történetein folyatja át?
P. L.: Minden szerepnél bele kell képzelni magad a szituációba, az empátia elengedhetetlen. Francesca hálás szerep. Anya, élete közepén lévő nő, temperamentumos és sok bölcsesség van benne a rengeteg kérdés mellett. Sok mindenben azonosulni tudok vele, ezeket jó meglátni és megmutatni.
Rendezőként hogyan közelítettél a darabhoz?
Sz. D.: Dolgoztam már Livivel és Koscsisák Andrással, hasonlóan intim történettel (Jövőre, veled, ugyanitt), így tisztában voltam azzal, hogy a színpadi jelenlétük már garancia arra, hogy rálépjünk a helyes útra. A szív hídjaiban az ő kettősük kiegészült a testvéremet játszó Kovács Ágnes Magdolnával és velem. A próbafolyamat során nem volt túl sok dilemma, minden magától értetődő volt.
Célul tűztem ki, hogy a teljes történet mindenféle túlzás nélkül jelenjen meg. Talán a darab egyik legnagyobb értéke, hogy egyszerűen van játszva.
Nincs semmi túlzás. A két idősík pedig azért is izgalmas, mert ahogy Francesca és Robert történetszála egyre jobban kibontakozik, a háttérben azt láthatjuk, hogy ez milyen befolyással van a gyerekekre. Nem akartunk túl direkt eszközöket használni, azt gondolom elég finoman összehangoltuk a két idősíkot. Fontos, hogy nem szerettük volna a nézőt befolyásolni arról, hogy mit gondoljon, mit érezzen és miként csapódjon le benne a történet. A darab egyik igazsága, hogy nem akar igazságot teremteni. Az elfogadás viszont kulcsfogalom. Egy nő döntéssorozatát láthatjuk, de nem törünk pálcát senki és semmi felett, hanem egyszerűen megmutatjuk a problémát.
Tanultál valamit magadról a rendezés során?
Sz. D.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy mi az, amit a darab adott nekem a próbafolyamat során. Talán ami a legfontosabb, hogy minden döntésünknek következménye van. Mindenkire nézve. Ha valamit elhatározunk, az nem csak a mi életünkre van hatással, hanem a környezetünkére is. Noha ezt nem mindig vesszük észre. Vagy nem akarjuk, de ez már egy másik kérdés.
P. L.: Dávid figyelemmel és türelemmel végighallgatta, ha valakinek gondja volt saját magával. Fogékony volt a javaslatainkra. A próbák alatt egyszerre kellett játszania a szerepét és kívülről látnia minket, ez nagy koncentrációt igényel.
Mit tanultál saját magadról a szerep által?
P. L.: Nem mindegy, hogy a történet kit milyen életkorban és élethelyzetben talál meg. Ez a darab arról is szól, mennyire vagyunk érzékenyek mások rezgéseire. De a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy ez a szerep bizonyos értelemben tükröt tartott számomra, mert az életről szól, a nőiségről, az érzékenységről. És életigenlő. Bele kell gondolni abba, hogy miért vállalunk felelősséget és hogyan, mely döntéseinkkel nézünk szembe, és mi alapján mérlegelünk.
Mit gondoltok, mennyire általános, hogy az ember évtizedeken keresztül nem meri felvállalni önmagát?
P. L.: Érdekes, amikor az ember odaáll valaki elé, hogy ez vagyok én, de a másik nem tart abban az érzelmi állapotban, hogy elfogadja, adott esetben még el is utasítja, pedig aki vállalja önmagát, nem akar rosszat. Sokatmondó, hogy a darabban Francesca egy vadidegen embernek tudja őszintén megmutatni magát.
Sz. D.: Sokszor lehet, hogy csak egy „hogy vagy?” kérdéssel is előrébb lennénk, és nem csücsülnénk bele a posványba. Sok hasonló történet elkerülhető lenne, ha többet kommunikálnánk egymással. Ha a nézőtérről úgy mennek haza az emberek, hogy odafordulnak a társukhoz és beszélgetésbe kezdenek, már megérte.
