Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre

„Nem vagyok az a típus, aki mindenhová bekopogtat”

2022. december 28. 13:19
Módri Györgyi, a Veszprémi Petőfi Színház művésze nemrégiben vehette át a színházi epizódszerepekért járó Aase-díjat. Többek között ez adta az apropót, hogy leüljünk vele beszélgetni. No meg az, hogy már régi tervünk. Meghatározó és emlékezetes alakításaival Veszprém a szívébe zárta. Délvidékről származik, a délszláv háború miatt hagyta el hazáját. Ma már a királynék városa az otthona, ahogy a művésznő is mondta, mostanra többet élt itt, mint Délvidéken…

Amikor a színpadon látom, nem merül föl bennem a kérdés, hogy miért lett színész. Mindig is egyértelmű volt?

Eredetileg operaénekes akartam lenni, egy évet jártam a Zeneakadémiára a Vajdaságban. Diákkoromban amatőr színészkedtem, sokat jártam az Újvidéki Színházba. Sajnos hamar éreztem, hogy az operaénekesi karrier nem fog menni, mivel nincs benne a torkomban, amitől az lehettem volna, akit elképzeltem. Azt hiszem, ha elég kitartó vagyok, akkor sem ment volna.

Mondhatni, hogy az Újvidéki Színház volt Önre ekkora hatással?

Igen. Ahogy teltek a színházba járással töltött évek, egyszer csak kitaláltam, hogy én ezt megpróbálom.

Otthon mennyire voltak jelen a művészetek?

A zenét mondhatni a kezembe adták. Apám majdnem, hogy a semmiből, egyszer csak egy harmonikát nyomott a kezembe. De minden módon kötődtem a művészetekhez, rengeteg szavalóversenyre jártam, s ahogy említettem, színjátszóztam is.

Emlékszik a pillanatra, amikor megérezte, hogy hatással van az emberekre?

Ezt a mai napig furcsa hallanom, hiszen minden egyes munkámat, feladatomat a nulláról kezdek. A próbafolyamat legelején még rendkívül esetlen az ember, olykor nem is látni, hová fut ki a dolog. Minden egyes szerepet igyekszem a legjobb tudásom szerint felépíteni, de az a mai napig furcsa, hogy hatással vagyok a nézőkre, az emberekre.

Évtizedek óta a színpadon van. Miért furcsa a mai napig?

Gyakran megállítanak az utcán, megköszönik bizonyos alakításaimat. Ez nagyon jól esik, de ahogy említettem, a próbafolyamat egy nulladik szint, teljesen mindegy, hogy adott esetben előtte ki milyen sikereket ért el. A színház egy társasjáték, és az, hogy hatással vagyok az emberekre – hogy a te kifejezéseddel éljek –, fordítva ugyanúgy igaz. Fontosak a visszajelzések, a reakciók.

Mennyire izgulós fajta?

Nagyon is az vagyok. Amikor fiatal kezdő voltam úgy hittem, az idővel majd csillapodik a lámpaláz, de nem így van. Olyan, mintha mindig egyre nagyobb lenne a tét. Minden előadás más, de akármi történik az emberrel nap közben, este fel kell menni a színpadra. Kezdőként az ember csinálja ezerrel, de nem feltétlen érzi, hogy a dolgoknak súlya van.

Mesél a színészi tanulmányairól? Hogyan élte meg?

Kimondottan támogató közegből jövök, gyönyörű éveket töltöttem a főiskolán. Amikor még csak nézőként jártam az Újvidéki Színházba, nagy hatással volt rám Soltis Lajos. Aztán felvettek a főiskolára és ő lett az osztályfőnököm, Pataki Lászlóval együtt, akit szintén nagyon kedveltem.

Hogyan reagált arra, hogy egyik pillanatról a másikra a tanára lett az, akiért rajong? Zavarban volt?

Inkább inspirált. Nem volt semmiféle plusz megfelelési kényszerem. Nyugodtan mondhatom, hogy a tanulmányaim jelentős alapokat adtak, ugyanakkor csak a gyakorlat során alakul ki igazán a színészi attitűd. Olyan ez, mint egy edzés: egyfolytában mozgásban kell lenned, különben sok-sok idő visszahozni az eredeti formát.

Tudvalevő, hogy a délszláv háború miatt hagyta el a hazáját. Milyen jellegű törést okozott lelkileg és akár szakmailag az, hogy egyszer csak bizonytalan a hogyan tovább?

Az egyértelmű volt, hogy menni kell. Az akkori párommal érkeztem, ő továbbment Franciaországba. Viszont én már kezdtem jól érezni magam Veszprémben, tehát maradtam. Ami nagyon fájt, hogy édesanyám otthon maradt, csak később hoztam át. Érdekes, most ahogy visszaemlékezem eszembe jut, hogy már többet éltem Veszprémben, mint a szülőhazámban.

Amióta a királynék városában él, a Veszprémi Petőfi Színház tagja. Soha meg sem fordult a fejében, hogy máshol is kipróbálja magát?

Nem igazán. Itt vagyok itthon, a szabadúszás ma már egyébként sem egyszerű létezési forma. Szeretek társulathoz tartozni, számomra ez fontos. Egyébként sem vagyok az a típus, aki mindenhova bekopogtat.

Ön szerint az is közre játszhat abban, hogy igénye van társulathoz tartozni, hogy amikor elhagyta a hazáját, hirtelen talajvesztetté vált?

Elképzelhető, hogy ezért is kellenek nekem a biztos pontok. Egyébként sokszor érkeznek a társulathoz más színházak rendezői, így pláne izgalmas és nem érzem indokoltnak, hogy máshová menjek. Az sem merült föl bennem, hogy valaha felhagyjak a színészettel. Bizonyára szerencsés vagyok, amiért minden feladatnak örülni tudok. Nem elsődleges, hogy főszerepet kapjak, miközben természetesen annak is nagyon örülök. Vannak nagyon jó és kevésbé jó szerepek, de mindegyikben igyekszem megtalálni az örömömet.

Mégis, miben találja meg igazán az örömét?

Az elmúlt években számos nagyszerű szerep megtalált. Remek előadásokban játszhattam, ilyen a Tortúra, az Árva szörny, vagy a Nyolcvan vödör levegő. Mindhárom elég megterhelő, mind lelkileg, mind pedig fizikailag. Szintén imádom játszani a Lévi Storyt, de azzal sincs baj, hogy az Illatszertárban viszont kevesebb a feladatom. Szükséges, hogy egy színész mindenbe belekóstoljon, hiszen más energia kell egy főszerephez, és más egy mellékszerephez.

Hogy látja, könnyű Önnel a rendezőknek?

Igyekszem mindenkivel hangot találni. A rendező nem csupán azért van, hogy megmutassa, honnan jöjjünk be a színpadra… A rendező egy külső szem, és én hiába érzek valamit belülről, a közönség is kívülről fogja látni. Sokszor előfordul, hogy azt hiszem, jól csinálom, de a rendező rávilágít valami másra. És fordítva. Azt hiszem, nem nehéz velem dolgozni.

Mennyire tudja a színpadon előtt hagyni a napi gondokat?

A Veszprémi Petőfi Színházban Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes-kreatív menedzser ötletére minden évben megrendezzük a Lélektől-lélekig Színház Gyógyító Erejének Fesztiválját. Mondhatni jelszavunk az érzékenyítés, csak hogy ez a színészeket ugyanúgy „gyógyítja”. Nem csupán kifelé, de befelé is működik.

Mi jelenti számára a sikert?

Az nagyon jó érzés, amikor egy-egy előadás után áll a közönség. Mostanában sok ilyen van, ez elképesztő érzés. Olyan, mintha picit elemelkednénk a földről. Az is siker, amikor az ember érzi egy szerepformálásnál, hogy ez most sikerült és valóban jó lett. Nincs sok olyan pillanat, amikor ezt elmondja magáról egy színész, de ha adódik ilyen, az remek.

Nemrégiben vette át az Aase-díjat. Meglepte?

Először nem is hittem el. Nagyon jó érzés volt, az pláne, hogy észrevesz a szakma. Napokig mosolyogva jártam, sokan megállítanak az utcán és gratulálnak. Erőt is ad a továbbiakra.

Mit kívánhatok a jövőre?

Ha a színházra gondolsz azt mondom, maradjon minden így. A világban pedig legyen béke. Az mindennél fontosabb!

Szabó Eszter
Domján Attila

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.