– Ötven éve foglalkozik idegenvezetéssel, bőven a tömegturizmus kiépülése előtt kezdte a pályát. Mi vonzotta annak idején erre a területre?
– Harmadéves egyetemista voltam, amikor a második félév közepén egy nap az analitikai laborból hazafelé tartva az évfolyamtársnőm úgy köszönt el, hogy másnap idegenvezetni megy. Visszakérdeztem: mit csinálsz? Én Zircen végeztem a gimnáziumot, ahol egy szenzációsan jó művészettörténet tanárom volt Hajnóczi Gábor személyében. Lendületével, emberségével, hatalmas tudásával és fantasztikus előadó készségével lenyűgözte az osztályt, imádtuk az óráit és őt is. Amikor az évfolyamtársnőm említette az idegenvezetést, eszembe jutottak ezek az órák, és kijelentettem, hogy ezt én is szeretném megpróbálni. Következő évben indult egy idegenvezetői tanfolyam, amire jelentkeztem, el is végeztem a képzést, aminek a végén vizsgáznunk kellett. 1972 júniusa volt, szakirodalom még kevés akadt, és az életünk sem arról szólt, hogy minden hétvégén kirándulni menjünk. A mai Tourinform iroda helyén volt egy könyvesbolt, oda mentem be, hogy beszerezzek egy könyvet a Balatonról a vizsgára. Éppen ott tartózkodott egy külföldi férfi is, akinek az eladók bőszen igyekeztek segíteni, de nem értették, mit mond. Odaléptem hozzá és megkérdeztem angolul: Can I help you? Kiderült, hogy kottát szeretett volna venni, egyébként pedig a Trieszti Egyetem magfizikus professzora, aki egy nemzetközi neutrínó konferencián vesz részt Balatonfüreden. Kaptam az alkalmon, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve részt venni velem egy idegenvezetésen, hogy kipróbáljam magam még a vizsga előtt. Volt kedve, így aztán ő lett az első személy, akit idegenvezettem.
– Ezután hogyan folytatódott a pályája?
– Ötödéves koromban a diplomamunkámat délután végeztem, így akkoriban volt, hogy egy nap két csoportot is vezettem. Fantasztikus időszak volt, rendkívül érdekes emberekkel találkoztam. Miután radiokémikus vegyészmérnökként átvettem a diplomámat, másnap férjhez mentem. A férjem történelem-orosz szakos középiskolai tanár, ő is idegenvezető. Kezdetben sokat segített a történelmi finomságok tisztázásában. 1973-ban a Radiokémia Tanszéken kezdtem dolgozni tudományos segédmunkatársként a témavezető professzorom kutatócsoportjában. Majd öt évig otthon voltam a két gyerekemmel, ezt követően pedig a balatonfüredi állami kórház izotóp laborjában helyezkedtem el, onnan is mentem nyugdíjba 60 éves koromban. Mivel a laborban végzett tevékenységem sugárveszélyes munkakörnek számított, hat órás munkaidőm volt, reggel héttől délután egyig, emellett kiválóan belefért, hogy csoportokat vezessek: rendszeresen érkeztek különleges vendégek a kórházba is, a főigazgató úr pedig hivatalból megbízott, hogy mutassam meg nekik az intézményt, a várost, a Balatont.
– Jól értem tehát, hogy az idegenvezetést tulajdonképpen szabadúszóként végezte, a főállásán kívül?
– Így van. Életem nagy részében radiokémikus vegyészmérnök voltam, közben pedig az idegenvezetést egy abszolút örömszerző tevékenységként végeztem. Magyarországon a 80-as évek elején vett nagyobb lendületet a nukleáris medicina, rendszeresek voltak az országos szintű továbbképzések: az egyik évben a főorvosoknak, a másik évben a fiatal orvosoknak, illetve egyéb szakembereknek a VEAB-ban (Veszprémi Akadémiai Bizottság – a szerk.), így én is érintett voltam, s mint helybélit kértek fel városnézés vezetésére. Kétévente a Nukleáris Medicina Európai Társasága jeles városokban szervezett kongresszust – például Milánóban, Koppenhágában, Athénban stb. –, ahol tagként vettem részt, de a magyar küldöttség szervezői előre felkértek idegenvezetésre. Itthon felkészültem, a megérkezést követően pedig néhány kollégával bejártam az útvonalat, így másnap már könnyebb volt a dolgom.
– Úgy hangzik, mintha egy vizsgára kellett volna felkészülnie ilyenkor.
– Ezt nagyon komolyan kellett venni, mert nagyon számítottak rám, azzal együtt is, hogy tudták, még nem jártam azon a helyen. Ilyenkor mindig elmentem a könyvtárba, amit lehetett, elolvastam, próbáltam megnézni a térképeket, már amennyire akkoriban elérhetők voltak. Közben, a 70-es évek végétől, a 80-as évek elejétől voltak már nemzetközi vásárok Budapesten, amelyekre eljártam, hogy információkat gyűjtsek. Ahonnan lehetett, hoztam egy-egy prospektust, képet Európa különleges helyeiről. Akkoriban még nem sokan beszéltek itthon angolul, ilyenkor mindig bevetettem az angol tudásomat, beszélgettem a jelenlévő képviselőkkel, amit nagyon értékeltek, így szintén hozzá tudtam jutni különlegesebb prospektusokhoz, anyagokhoz.
– A munkahelyi megbízások mellett úgy tudom, utazási irodákkal is dolgozott együtt.
– Szerződésben sosem voltam senkivel, de megbízásos alapon több csoportot is vezettem a Balaton Touristnál, a Cooptouristnál, jelenleg is így vezetek csoportokat a Tourinformnál, illetve a pandémiáig a Fehérvár Travellel is együtt dolgoztam. Sokszor vittem csoportokat Horvátországba és az adriai tengerpartra, Bosznia-Hercegovinába, Montenegróban a Kotori-öbölbe és a szlovén tengerpartra. Összesen 18 európai országban vezettem csoportokat vagy tolmácsoltam a helyi idegenvezetőt, valamint Izraelben és Egyiptomban. Egyet bánok, hogy nem vezettem jegyzőkönyvet arról, pontosan mikor, hol és kiket vezettem. Mindenesetre ennyi idő alatt rengeteg kedves és szép emlékem gyűlt össze, meg persze olyan idegenvezetések is voltak, ahol rendesen megsanyargattak.
– Említene példát?
– A nyolcvanas években nagy divatot jelentettek az egynapos bécsi utak. Nekem oroszból és angolból van nyelvvizsgám, úgyhogy egy alkalommal, amikor ilyen útra mentünk, mondták, ne izguljak, mert magyar lesz a bécsi partner, de ha esetleg mégsem, akkor is fog beszélni angolul. Ott álltunk a Babenbergerstraßen, megjelent egy hölgy a csoportunkat jelző táblával, mire kiderült, hogy csak németül és csehül beszél. Szerencsémre általános iskolás koromban külön órán egy évet tanultam németül, szorgalmas kislány voltam és bizonyára jó fülem van a nyelvekhez, mert abból maradt meg valami, valamint egyetemista koromban háromszor jártam az NDK-ban nyári munkálatokon, ott is ragadt rám némi tudás. Azért mondtam a hölgynek, lassan beszéljen, mert nem mostanában voltam általános iskolás. Illetve korábban már többször jártam Bécsben, ezeket az emlékeket felidézve próbáltam fordítani, de közben a hátamon patakokban csorgott a veríték. A végén azért még meg is tapsoltak, de az nagyon kemény volt.
– És mi volt a legkedvesebb emléke?
– Szívhez szóló, nagyon aranyos emlékem, amikor egy igen fontos, reprezentatív vendéget vártam Tihanyba, és telefonált a megbízó, hogy sajnos késnek, kifizetik a munkámat, de nyugodtan menjek haza, nem akarnak megvárakoztatni. Szép idő volt, jó kedvem volt, mondtam, szívesen megvárom őket. Várakozás közben egyszer csak megjelent egy 3-4. osztályos általános iskolás csoport tanulmányi kirándulásra. A tanítójukon nagyon látszott, hogy meg van szeppenve, nem is tudja, miként vágjon bele az idegenvezetésbe, úgyhogy odamentem hozzájuk, és felajánlottam nekik, hogy szívesen körbevezetem őket, ha már úgyis itt vagyok szabad kapacitásként. A hölgy nagyon megkönnyebbült, de a gyerekek is rendkívül hálásak voltak: egy alföldi városkából jöttek, és csillogó szemmel hallgattak, ahogy elmeséltem nekik a kecskeköröm legendáját. Azokat a kedves arcocskákat sosem feledem.
Különleges vendégem volt Colin Powell, az amerikai fegyveres erők egyesített vezérkari főnöke, későbbi külügyminiszter, akit Tihanyban idegenvezettem 1991 nyarán. A délszláv háború elején jártunk, az amerikai fegyveres erők vezérkari főnökei és a főnökük, Colin Powell jött Magyarországra tárgyalni, nehogy az ország felé eszkalálódjon a háború. Az én megbízásom úgy szólt, rajtam a világ szeme, nekem kell tartani az időt, 15 perc a vezérkari főnököknek, 15 perc a vezérkari főnökök főnökének. Akkoriban a bencések már visszaköltöztek az apátságba, közülük Félix atya kiválóan beszélt angolul, így először ő üdvözölte a vendégeket. Mivel az atya már sok mindent elmondott, hogy ne ismételjem őt, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem Powellt, ezt a majd 2 méter magas, fantasztikus kiállású férfit, hogy: „Kedves uram, mit gondol, milyen kori képződmény a Balaton?” Teljes csend volt a válasz. A legbájosabb arccal fordultam oda hát hozzá: „Elnézést kedves uram, én a vendégeimet kérdezni szoktam, ők pedig válaszolnak nekem.” Ott volt vele a felesége, egy alacsony, filigrán alkatú hölgy, aki erre elkezdett hangosan kacagni, mert a fegyveres erők vezérkari főnökének ilyet még senki nem mondott. Amikor ezt elmeséltem az ismerősöknek, ők is teljesen le voltak döbbenve, hogy hogy mertem, de hát én nem a kiskatonája voltam, hogy engedélyt kellene kérnem egy kérdéshez. Végül krákogás közben kibökte, hogy nem tudja. Erre megcsillogtattam a radiokémiai tudásom, miszerint korábban mintát vettek a Balaton fenekéről, ami alapján megállapították, hogy a tó egy nagyon fiatal képződmény, 22-24 ezer éves. Onnantól kezdve a világ első számú idegenvezetőjévé léptem elő: kaptam tőle egy számozott példányban készült japán órát, ami azóta is működik.
– Említette, hogy több utazási irodával együtt dolgozott. Ha akarta volna, akár főállású idegenvezető is lehetett volna, elég erős lett volna ehhez addigra a turisztikai szektor?
– Abszolút. Voltak fő hivatású idegenvezetők már akkor is, de én soha nem akartam az lenni, én azért tanultam az egyetemen, hogy radiokémikus lehessek. Ugyanakkor mindig nagyon megbecsültek például a Balaton Touristnál. Rengeteg nagykövetet, diplomatát vezettem, a belga királynő látogatásakor is ott voltam. Ehhez hozzátartozik, hogy akkoriban nem sok angolul tudó idegenvezető volt. De természetesen az sem mindegy, ki mondja a szöveget, fontos a kiállás, tudni kell viselkedni, megadni a kellő tiszteletet, noha én minden esetben imádtam a vendégeket. Lelkiismeretes vagyok és alapos, mindenhova felkészültem mentem, soha sehonnan el nem késtem. Amikor csoportot vezettem, mindig azt tartottam szem előtt, hogy a különleges szépségekre felhívjam a figyelmet, ne csak eldaráljam a történelmi múltat – azt is igyekeztem színesen előadni. Azt vallom, aki a szépet tudja értékelni, annak gyönyörűség lesz a lelkében. De meg kell tanulni, hogyan láthatjuk meg a szépet, hogyan tudunk ráhangolódni. A látottakat pedig olyan szintre kell emelni, hogy az élményt jelentsen. Ez rendkívül fontos, az idegenvezetőnek pedig nagyon komoly szerepe van ebben: elsősorban az, hogy lelkesen végezze a feladatát.
– Hogy érzi, régebben nagyobb tisztelete volt az idegenvezetőknek?
– Határozottan. Régen nagyon sokszor tartottam idegenvezetést nagyköveteknek, attaséknak, diplomáciai szolgálatot végző személyeknek.
– Mennyiben változott a közeg? Ma kikből állnak össze általában az ügyfelek?
– Ez esetleges. Van, hogy egyetlen fiatalembernek tartok idegenvezetést, máskor nyugdíjas csoportot vezetek, ők a mai napig nagyon lelkesek, bennük van a tudásszomj. A fiatal felnőtt korosztályt, a családosokat jobbára lekötik a gyerekek, jellemzően még a tanulmányi kirándulás alkalmával érkeznek megbízások. Régebben ilyen szempontból tehát sokszínűbb volt a kép, több korosztályból jöttek, most főleg az idősek és az egészen fiatalok érkeznek.
– A tömegturizmus mennyire befolyásoló erő? Nehezebb helyzetben van emiatt az idegenvezető, nagyobbak lettek felé az elvárások?
– Az emberek nagyon megváltoztak. Régen minden információnak szemmel láthatóan örültek, ma ebben az óriási információdömpingben inkább a kütyüket nyomogatják, sokkal felszínesebbek – persze tisztelet a kivételnek. Borzasztóan lecsökkent az emberek figyelmi kapacitása: egyes adatok szerint folyamatosan 6 percig képes koncentrálni a többség. Ez egy kicsit szomorú. A személyes találkozással szerencsére még fel lehet rázni őket, főleg ha valami izgalmasat, szórakoztatót bedob az ember. Illetve az is pozitívabban tud hatni, ha látják rajtam, hogy élvezettel végzem a feladatom. Egyszer például Nyitráról érkezett egy csoport Veszprémbe, ahol nagyon kedves visszajelzést kaptam egy hölgytől: az ő elmondása szerint nagyon sokat jelentett nekik, hogy igyekeztem a kedvükben járni és derűsen átadni a tudást.
