Mert itt nemcsak tánclépéseket tanulhat az ember, de szorgalomból, kitartásból, alázatból is vehet leckéket, szemléletes példát kaphat arról, hogyan képes átvinni a magunkba vetett hit az akadályokon, vagy éppen mit jelent önzetlenül másokért dolgozni és egy közösség tagjának lenni. Kezdődjön az oktatás!
1. lecke: Szorgalom
Az élet néha mellékutakon vezet. Néha meg minden kanyar a főútra terel vissza. Erről Timi is mesélhetne, hiszen hamar kitalálta, hogy táncos lesz, idővel mégis kezdett letenni erről az álmáról, ám szerencsére a sors „közbeszólt”. „Öt-hat évesen folyamatosan a bátyámmal táncoltunk otthon, és arról álmodoztam, hogy táncos leszek. Két évig jártam jazz-balettra, később viszont nem nagyon akadtak táncos lehetőségek a lakóhelyemen, így elkezdtem hagyományosabb pályákban gondolkodni, mint például közgazdász. Aztán 18 éves koromban anyukám meglátta egy kubai salsa tanfolyam hirdetését” – idézi fel a kezdeteket. Gondolta, megnézi a bemutató órát – és a fogaskerekek mozgásba lendültek. Egy 16 éve tartó szerelem vette kezdetét, hiszen „a tánc rendkívül felszabadító. Míg a mindennapokban lekorlátoznak a feladatok, egy bizonyos kockában gondolkozol, tánc közben azonnal váltasz, a kreatív agyféltekéd kezd el dominálni.” Timi pedig hamarosan abban a helyzetben találta magát, hogy már nemcsak táncolta, de oktatta is a kubai salsát és társműfajait, majd évekkel később egy saját tánciskolát hozott létre.
De ne rohanjunk előre, hiszen ebben a történetben épp az az izgalmas, hogy a látszólagos egyértelműség ellenére voltak benne kérdőjelek. Mert például bármennyire is terelget bennünket a sors az úton, soha nem érünk célba, ha nem rakjuk bele a saját részünket. Amikor profi táncosokat látunk, könnyű irigyelni őket a gyönyörű, erőlködésmentes mozdulatokért, és a tehetség hiányára fogni, mi miért nem tartunk az ő szintjükön. De az igazság az, hogy a tehetség csak egy összetevő, ami szorgalom nélkül könnyen kárba vész.
„Biztosan van egy alapvető tehetségem a tánchoz, de rengeteget kellett küzdenem, mire idáig eljutottam” – mondja Timi. Egyrészt meg kellett szoknia, hogy a táncparketten a férfi vezet, a nő pedig rábízza magát. „Másrészt nekem mindig sokkal lassabban ment a tanulás. Emlékszem, amikor elmentünk egy fesztiválra, ott sírtam a hátsó sorban, és nem értettem, hogy lehet, hogy a többiek egyből értik a feladatot, egyből megy nekik a koreográfia, nekem meg nem. Vagy amikor egy tanárképzésen betették a zenét, hogy táncoljunk rá valamit, és teljesen lefagytam.” De nem adta fel. Minden helyzeten végigküzdötte magát, mert hitt benne, hogy a testtudat, a koreográfiák elsajátításának képessége fejleszthető. Ha kellett, heti plusz 10-20 órát gyakorolt.
A kitartás meghozta az eredményét: kilenc hónappal az első óra után Timit felkérték a tánciskola oktatói tanárjelöltnek. Bár lelkes volt, elmondása szerint nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy vállalja. „Akkoriban azon gondolkodtam, hogy külföldre megyek dolgozni. El kellett döntenem, hogy ezt választom, vagy Budapestre megyek egyetemre, és a tánc mellett teszem le a voksom. Végül utóbbi győzött.”
Megtanulni tanítani viszont ugyanúgy küzdelmes volt, és sokáig úgy érezte, nem áll rá készen. Pedig megvan benne minden, ami egy jó tanár ismérve: szenvedélye, elhivatottsága magával ragadó, kellő mértékben szigorú, ugyanakkor segítőkész, empatikus és humoros. „Hosszú út vezetett idáig is. Emlékszem, amikor először tartottam bemelegítést. Gyakorlatilag bedobtak a mély vízbe, én meg ott álltam 50-60 ember előtt, és cincogó hangon számoltam, hogy egy-két, há’. Nagyon nehezen törtem át a falakat. Meg kellett tanulnom, hogy egyáltalán meg merjek szólalni ennyi ember előtt, hogy jól kommunikáljak, hogy a figurák stabilitása is meglegyen közben. Állandóan a plüssökön gyakoroltam otthon, újra és újra megfogalmaztam a szöveget, és ha nem volt jó, huszadszorra is újrakezdtem. Nagyon sok óra gyakorlás van abban, hogy ez most ilyen könnyedén megy, de egy-egy bemutató óra előtt a mai napig elpróbálom a szöveget.”
2. lecke: Belső hit
Timi szerint az elhivatottságához sokat adtak a családi alapok és korábbi nagy szenvedélye, a capoeira gyakorlása során szerzett tapasztalatok. „Tinédzser voltam, amikor elkezdtem és négy évig jártam edzésre – ilyenkor a személyiség még jól formázható. Ott sem én voltam a legügyesebb, de rengeteget gyakoroltam, és a mesterünk megtanította, alázat és kitartás nélkül nem lehet érvényesülni. De anyukámnál is ezt láttam: sosem volt az a típus, aki a könnyebbik végén fogta volna meg a munkát. Dolgozni kell, és az majd meghozza az eredményt.”
Ez a szemlélet segítette akkor is, amikor 2014-ben elkezdte felépíteni saját vállalkozását, még ha az első csoport indulásakor nem is konkrét tánciskolában gondolkozott. „Hétévente brutálisan felfordul az életem; az egyetem után is ez történt. Addigra otthagytam a korábbi tánciskolámat, visszajöttem Veszprémbe, és a táncot is abba akartam hagyni. Ismét elgondolkodtam, hogy menjek-e külföldre vagy a közgazdász végzettségemmel helyezkedjek el, de hiába próbálkoztam, még ajánlással se vettek fel. A tánc oldaláról viszont folyamatosan jöttek a felkérések, fesztiválokra, táborokba hívtak tanítani. Gondoltam, érdemes lehet megpróbálni, de amikor meghirdettem az első salsa órámat, valójában nem hittem benne, hogy lesz belőle valami. Én lepődtem meg a legjobban, hogy elindult egy csoport, akik – némileg átalakulva – a mai napig kitartanak” – meséli.
Szép folyamatosan lépdeltek előre, az első csoportot újabb és újabb követte, idővel tánciskolává alakultak és felvették a Salsa Sabrosa nevet, ahol ma már 11 csoportban 300 főt oktat Timi, a kubai salsa mellett pedig többek között bachata és reggaeton tanfolyam is elérhető – utóbbival fellépéseket is vállalnak. Emellett Timi alkalmilag Budapesten is tart kurzust.
Bevallja, nem volt egyszerű az idáig vezető út. A közgazdász végzettség talán segített a vállalkozásban, de ami mindig is előre vitte, az a belső hit volt. „Nálunk a család is vállalkozókból áll, anyuék nagyon bátran, a semmiből hoztak létre több céget. Tőlük tanultam meg, hogy bármi van, menni kell előre azzal, ami adott. Sok cég viszont ezt elfelejti, és emiatt bukik el két év után. Én mosolyogva mondtam azt, amikor szülinapi gálát szerveztem, hogy nagyon jól sikerült a rendezvény, miközben anyagilag óriási bukás volt, és az első két évben veszteségesen működtem. Akkoriban sokan próbáltak meggyőzni, hagyjam ott, menjek el az ő iskolájukba tanítani. De egyszerűen éreztem, hogy menni fog. Az emberek ma mindent azonnal akarnak: instant tudásra, instant sikerre vágynak. Pedig ahhoz idő és energiabefektetés kell. Nekem két és fél évembe telt, mire profitot termelt az iskola, addig meg anyukám segített. Hihetetlen lelkierő kellett közben, de talán én ebben vagyok jó: ha azt mondják, lehetetlen, megcsinálom.”
3. lecke: Önzetlenség
Mindez az órákon is visszaköszön – talán ezért is szeretnek idejárni az emberek. Mert ebben az instant világban rendkívül felszabadító, amikor valaki kimondja, nem benned van a hiba, ha lassabban lépsz szintet. Ugyanakkor emlékeztet, hogy a céljaidért küzdeni kell, és a szenvedély messzire vihet. „Életem legnagyobb bókja volt, amikor egy képzésen a kubai tanár megdicsért, hogy úgy táncolok, mint ők: talán a technikámon még lehetne fejleszteni, de az érzés megvan, ugyanúgy szívből táncolok, mint a kubaiak – példázza. – Mindig arra biztatom a tanítványaimat, ne higgyenek annak, aki azt mondja, nem tudsz megtanulni úgy táncolni, mint egy kubai, mert csak le akarják törni a szárnyaikat.”
Timi saját bevallása szerint a fejlődés híve, és minden napot elvesztegetettnek tart, amin nem tanult valamit. Szereti, hogy halad a technológia, ugyanakkor azt látja, közben mintha a valós értékeket szem elől tévesztenénk. Az iskola keretei között szeretne ezekből is visszaadni, megmutatni, hogy olykor szükséges a visszalassulás, hogy nem lehet mindig minden jó, de a nyitottság elengedhetetlen, hogy milyen fontos önzetlenül segíteni és egy közösség részének lenni. Rendszeresek például a közös programok: kisebb-nagyobb salsa bulik, kirándulások, játékos ismerkedős estek, karácsonyi vacsora, de a hajnalig tartó beszélgetések is mindennaposak, ahogy jótékonysági gyűjtést is többször szerveztek már, a tánc világnapján pedig minden évben számíthatunk rá, hogy flashmobbal dobják fel a veszprémi hétköznapokat.
„Én mindig ilyen voltam: szociálisan nagyon érzékeny, közösségi ember” – magyarázza Timi. Szereti, ha személyes a kapcsolat a tanítványokkal, és inkább erre helyezi a hangsúlyt, nem akar lelketlen gigavállalkozást. Elismeri, mentálisan nem mindig könnyű ez a vállalás, sok energiát igényel, ám ilyenkor mindig eszébe jut, milyen sokat adnak ezek a közösségi programok az embereknek. És cserébe a közösség is ad: a pandémia alatt az iskola története legnehezebb időszakát élte, csak egy hajszálon múlt a léte. Amíg nem lehetett személyesen találkozni, köztes megoldásként rengeteg online órát tartott Timi, így próbálta meg átvészelni ezt a periódust. Hangsúlyozza, a tanítványok támogatása nélkül viszont nem sikerült volna túlélni: volt, aki egy havi bérlet árát utalta át, volt, aki kicsit többet, és volt, aki komolyabb összeggel segített.
Ma pozitívan tekint a jövőbe, több terve van már a következő évekre: új salsa, bachata, kizomba tanfolyamok a korábbi, Covid miatt pihenőpályán lévő tanárokkal együtt, külföldi oktatók meghívása egy-egy workshopra, mini tábor az iskola tanulóinak, illetve egy kétnapos országos fesztivált is el tudna képzelni Veszprémben, amivel a várost lehetne népszerűsíteni. Leginkább a közösségben gondolkodik: néhány éve meghívták egy ciprusi fellépéssorozatra, s még több gyakorlással művészi szintre is eljuthatna, de Timi nem feltétlenül erre vágyik. „Én annak idején úgy döntöttem, ezt az energiát inkább az iskolába, a közösségbe, a programokba fektetem, és félévente mindig megerősítem magamban, hogy maradok is ennél.”
Fotók: Egyed Melinda
A cikk az Ecoport magazin 2022/4. számában jelent meg.
