Szeretsz magadról beszélni?
Tulajdonképpen igen, bár azt hiszem, minden másról is szívesen beszélgetek. Gyerekkoromban egyfolytában mondtam a magamét, ha kellett, ha nem. Kimondottan csacsogós fajta voltam. Azóta ez javult, de az biztos, hogy nyüzsgő alkat vagyok, aki egy kicsit mindig pezseg, de hát nincs mit tenni: nem bújhatok ki a saját bőrömből.
Azt mondod, csacsogós voltál. De mennyire vagy az az ember, aki engedi mélyen láttatni magát a környezetével? A sok pezsgés mögött van valami beburkolózás?
Nem gondolom magam szemérmesnek ilyen szempontból, tehát nem hinném, hogy a csacsogásom valójában elfedne valamit. Nincsenek óriási titkaim sem, mint például egy másik élet a felszínen túl.
Ha olyan a közeg, szeretek őszinte, belemenős beszélgetésekben lenni, szeretek elmélyedni a világ dolgaiban. Persze nehéz erről beszélni, hiszen rendkívül pörgős az életem, egyfolytában benne vagyok valamiben és ezért úgy tűnhet, hogy csak mindig rohanok.
Műsort vezetek, filmet rendezek, a Propagandában emberekkel beszélgetek, felkészülök az életükből, utánajárok dolgoknak. Ez elmélyült, csendesebb munkát igényel, olyan, mint amikor kutakodsz az avarban a mohák közt.
A forgatókönyvírás is ilyen számodra?
Szerintem minden körülmények között lehet írni. Azt gondolnánk, hogy csendes és elmélyült állapot szükségeltetik, szerintem ezt a férfiak találták ki és terjesztették el: az író ül egy helyben, nyugalomban, mélyen mered maga elé, nem szabad zavarni… Nálam ez már átértékelődött, össze-vissza írok.
De nézzük az írónőket, meg tudós nőket, akik három gyerek mellett érdemelték ki a Nobel-díjat. Ők a családi zűrzavarban is megírták, amit meg akartak írni, tehát nincs szabály.
Nálam az írásnak több fázisa van, az első, amikor jönnek az ötletek, az még elég könnyed helyzet. Majd szépen rendezni kezdem, leírom, várom, hogy összeálljon, és az már nehezebb fázis, ilyenkor tud az írás szorongást is okozni. Ha megy a dolog, bárhol írok, ha nem áll épp össze a fejemben, akkor nyugiban sem tudom megírni.
Szorongást?
Igen. Nálam az alkotói folyamatban erős szorongás is társul a munka mellé. Amit én csinálok, a filmezés, azt nevezhetjük lassú művészetnek, tehát bőven van idő elbizonytalanodni, mindent még negyvenszer végiggondolni. Izgatott állapot ugyan, de kétségek között létezem: jó a szöveg, a szereposztás? Ezt a feszültséget valahogy le kell vezetni.
Erre mi a módszered?
Sportolok, vagy erdőt járok. Utóbbinál nem is elsősorban az erdő a lényeg, mert lehet ez egy mező is, csak élvezzem a tájat. A kutyámmal szoktam kimenni a természetbe, van abban valami csodás összekapcsolódás, valami ősi: nem múlik el nyomtalanul, hogy honnan jöttünk. A múlt benne van a sejtjeinkben, a vérünkben, a gondolkodásmódunkban, a szokásainkban. Talán ettől érezzük magunkat otthon a természetben.
Till Attila és Thúróczy Szabolcs
Köztudott, hogy épp egy filmkészítési folyamatban vagy, méghozzá az alkoholizmus és a leszokás küzdelmének története lesz bemutatva. Hogy halad a munka?
A főszereplő Thuróczy Szabolcs egy nem ivó alkoholistát játszik, aki egy elég durva mélyponton hagyta abba az ívást. Ebben a stádiumban szokott valami olyan történni az emberrel, mint, hogy elhagyja a felesége, balesete lesz, megromlik az egészségi állapota.
A mi filmünk azonnal a mélyponttal indít, rögtön megmutatjuk a szerhasználat okozta poklot. Nem lesz túl romantikus a megközelítés, mondhatni, inkább brutális és kegyetlen. Végül kitisztul a kép, és egy olyan karakter rajzolódik ki, aki már öt éve nem iszik.
Közben több alkoholista is bekerül a képbe, így az alkoholizmus különböző stádiumait járjuk végig. Egyébként Kapitány-Fövény Mátéval, egy addiktológussal közösen írtuk a forgatókönyvet, tehát a történet szakmailag is megállja a helyét. Az alkotás egyrészről játékfilm, ugyanakkor prevenciós filmként is működhet majd. Érdemes lenne érintett közegekbe is közönségtalálkozókra vinni, utána pedig beszélgetni a filmről.
Thuróczy Szabolcs, Cserhalmi György, Till Attila
Úgy fogalmaztál: „nem ivó alkoholista”. Miért hívjuk a már nem ivó embereket alkoholistának?
Igazából mindenki úgy vélekedik ebben magáról, ahogy akar, ez mindenkinek a szabadsága, nincsen szabály arra vonatkozóan, hogy mikortól nevezhető valaki alkoholistának, de ha a különböző segítő közösségeket nézzük, például az anonim alkoholistákat, ők úgy működnek, hogy a leszokás után is fontosnak tartják emlékeztetni magukat, mi az alaphelyzet, vagyis, hogy ők alkoholisták. Természetesen nyugodtan dönthet bárki úgy, hogy ő egyszerűen nem nevezi magát többé annak, érdekes kérdés. Amikor valaki gyűlésekre jár a leszokás alatt, szerintem nem próbálja elfelejteni, miért is ment oda.
Viszont tudvalevő, hogy a téma egykor téged is érintett. Mit gondolsz, a film elkészítése neked is egyfajta terápia?
Nyilván nem véletlen, hogy az alkoholizmusról készítek filmet, ismerem a problémakört, és valóban, az önterápia része a folyamat. Az is gyanús, hogy amikor a film kapcsán gyűlésekre megyek, ahol alkoholistákkal beszélgetek, akkor kifejezetten jól érzem magam és értem őket. Valahol úgy érzem, kicsit közéjük tartozom, nincs ezzel semmi baj, ez is az életem része.
A filmre nem kaptál állami támogatást. Mit gondolsz, ennek volt szakmai oka?
Nemcsak erre a filmre nem kaptam, hanem öt éve nem kapok támogatást. A filmkészítők kilencvenöt százaléka nem kap, látszik, hogy nem korrekt az elosztási rendszer.
Nem lehet nyomon követni, hogy pontosan kik és miért kapnak pénzt, de ahogy látom, főként az óriási gigaprojektek. Az, hogy kinek milyen korábbi filmes sikerei voltak, akár nekem is, nem számít manapság. Sokan feladták, mondván, hogy így nem lehet alkotni, és nem könnyű önerőből nekilátni.
A magyar filmes világban most születik meg kényszerből egy “underground filmes” közeg, akik megpróbálnak egészen kis pénzekből is filmeket csinálni. Jelenleg legalább hat ilyen film készült, de lehet, hogy több. Nem egyszerű téma, de sokan tönkre mennek ebbe, tehát emberi tragédiákkal is jár ez a fajta pénzelosztás. Viszont én már nem várok a pénzre, végül is nem feltétlen a pénz miatt lesz jó egy film, meg egyáltalán, ha az ember úgy érzi, hogy a filmezéstől kerekebb az én tudata, akkor csinálja egy olcsó kis kamerával is. Ez a pályázás már nem egy konfliktus nekem, nincs drámai küzdelem a lelkemben. Elengedtem, már inkább egy igazságosabb rendszerben szeretnék támogatást kapni.
Neked ezek szerint meg sem fordult a fejedben, hogy hátat fordíts a filmezésnek?
Nem, ez nem merült fel. Ugyanakkor nem tudni, milyen gyakran engedheti meg magának az ember, de azért hozzá kell tennem, hogy ebben benne vannak a barátaim, tehát a producerek, a színészek, a vágó, a casting, mindenki. Azt is mondhatom, erős közösségépítő jellege van a munkafolyamatnak. Mindeközben pedig megvan a szabadságom, hiszen nem zavar be semmi elvárás, nem kell senkinek sem megfelelnem. Marad az alkotás, ahol az ember jó emberekkel dugja össze a fejét. A tervek szerint jövőre mutatjuk be a filmet.
Beszéljünk a műsorvezetésről: volt a pályád elején egy cél magad előtt, ami arra vonatkozott, hogy eljuss valahonnan valahová? Tehát tudatosan építetted a karrieredet, vagy egyszerűen jöttek a dolgok maguktól?
Az a helyzet, hogy a kezdetekben nagyon figyeltem magam, ma már kicsit könnyebben veszem, ha valami nem ment jól. Jelentős nehézségek nem értek, elég régóta jelen vagyok, mind a showműsorokban, de nézhetjük a Propagandát is. Miközben nem mondhatom mégsem, hogy nincsen bennem tudatosság, hiszen a munkám igényli, hogy ne hagyjam el magam, erre figyelek is, amióta nem iszom, még a testem is más. Szintén figyelek arra, hogy a környezetemre ne ragasszak semmiféle feszültséget, de nem is vagyok az a típus, aki másokat terhel.
Milyen érzelmekkel állsz a takarásban egy élőshow előtt?
Nincs két ugyanolyan este, előfordul, hogy az elején izgulok, máskor nyugodt vagyok. Van, hogy a sok próba ellenére nem működik igazán, vagy épp nem hiszek az egészben, mégis jól sül el. Nem csak azon múlik, mennyire vagy felkészült, ugyanakkor az az elvem, hogy a felkészülés mindenképpen legyen meg, mert az már fél siker. A nemrég befejeződött Sztárban sztár című műsorban volt egy adás, ahol nem éreztem jól magam, nagyon fájt a fejem. Ha nem készülök fel arra az adásra rendesen, akkor valószínűleg a nézők is észreveszik, hogy valami nem stimmelt legbelül.
Manapság mintha az lenne az irány, hogy valaki, akinek már van egy kis hírneve, rögtön vezethet műsort. Mit gondolsz erről?
Engem ez nem zavar, egyébként nekem sincsen papírom erről. Elmosódnak a műfajhatárok, a baj nem ezzel van, hanem ha olyan embert látunk a tévében, aki tehetségtelen. Ha valaki tíz év után is langyos, annak nincs helye a tévében. A tehetségtelenségben ott a gond, hogy helyzetbe hozzák. Nem a helyzetbe hozott, hanem a helyzetbe hozó a kiinduló problémaforrás. Ilyen sajnos mindig volt. Nekem viszont a saját pályámmal kell foglalkoznom, és a lehető legjobban csinálnom. Rajta is vagyok!
Fotók: Till Attila Instagram
