Fontos Önnek, hogy szeme előtt legyenek ezek a jelentős sikert elért filmek plakátjai?
Igen. Nekem is fontos, illetve az sem mellékes, hogy a hallgatók lássák. Van egy osztályom, akik éppen megkezdik diplomaévüket, illetve most zajlik az új diákok felvétele. Úgy gondolom, látniuk kell: példaként is szolgálhatnak a plakátok.
Milyen tanárnak gondolja magát?
Úgy érzem, hogy szeretnek a tanítványaim, és hisznek bennem. Én persze ugyanennyire szeretem őket, és hiszek bennük. Két fontos eleme van a tanításnak, meggyőződésem szerint: a hit és a szeretet. Hasonlóan gondolkodom átfogó értelemben a világról is, tehát nem csupán a tanításban merül ki ennek a kettőnek a fontossága. A visszaigazolások, az eredmények is ezt sugallják: a hitre és a szeretetre épül az egész életművem.
Vagyis elsőbbrendű, mint a díjak?
Feltétlenül. Mindazonáltal butaság lenne azt mondani, hogy nem jó érzés díjazottnak lenni, hiszen az is erős visszajelzés. Európa-díjat, vagy az olasz Maléna című filmért – melynek Monica Bellucci a főszereplője – Oscar-jelölést kapni, összetéveszthetetlen érzés, és nem szabad úgy tenni, mintha nem lenne roppant értékes dolog. De visszatérve a szeretetre, a filmek akkor működnek, ha elérik a néző szívét. Ősszel mutatjuk be Semmelweis című mozinkat, ahol nagyon számítok a közönség ilyen jellegű visszajelzésére.
Hová vezetné vissza a hit és a szeretet fontosságát?
A neveltetésemből fakad, így nőttem fel. A filmkészítésnél és a magánéletemben is mindig fontos volt. Négy unokám van, már náluk is ezt látom. A legidősebb huszonhároméves, szinte hihetetlen. Szeretjük egymást, és tudunk számítani egymásra. Utóbbi nagyon ritka a mai világban. Ennek az ellenkezője gyakoribb: inkább azt várják, hogy a másikkal történjen valami baj. Ilyen lett a szakma is. Régen az a fajta filmkészítő társaság volt, ahol az emberek szerették egymást, meg tudták beszélni, hogy szakmailag hol állnak, és mit tisztelnek adott esetben a másikban. Ahogy utaltam rá, az osztályomban ez másként van.
Kellett már olyan közegben dolgoznia, ahol ezen feltételek nem voltak adottak?
Persze, Amerikában is készítettem filmet úgy, hogy a végén jöttek rá, rosszul ítéltek meg. Nem volt jó a hangulat. A világ összetett, sokféle habitusú ember van, a filmet egyébként így is megcsináltam, hiszen, ha elvállalok valamit, természetes, hogy nem hagyom félbe. A végére mindenki megértette, mit miért csináltam. Aztán jönnek a visszaigazolások, például díjban, ami megfellebbezhetetlen. Talán az Oscar-gálán lehet ezt leginkább látni, és mivel ültem már a legjobb ötben, tudom, milyen érzés. Sőt, Szabó Istvánnal meg is nyertük. Egyébként bevett szokás, miszerint az Oscar átadása előtti napon szerveznek egy ünnepséget valami elegáns helyen, ahol a szakma színe-java jelen van. Ez az este arról szól, hogy az öt jelölt kap egy üvegszobrot, amely feltörő lángot ábrázol. Szép és egyértelmű az üzenete, azt jelzi, hogy ott már mindenki nyertes.
Akadt olyan szakasz az életében, amikor ez a jelképes láng nem lobogott olyan erősen és fényesen?
Az a helyzet, hogy nem hullámzó a pályafutásom, így nem volt lefelé ívelés. Olyanra emlékszem, hogy kevésbé voltam motivált, főként igazságtalanságok miatt, ami az egyik legnagyobb ellensége a hitnek és a szeretetnek.
Mire a legbüszkébb eddigi munkásságában?
Az a helyzet, hogy nagyon nehéz kiemelni bármit is. Kezdve a Maár Gyula művektől: a Déryné, hol van? című film, mellyel Cannes-ba is kijutottunk. Törőcsik Mari elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. Arra nagyon büszke vagyok, és utána az Angi Vera hozta meg azt a szakmai elismertséget, ami Amerikába repített. Kinyílt Hollywood kapuja, ahol remek emberekkel dolgozhattam együtt.
Amikor elképzelte gyerekként a pályáját, voltak ilyen jelentős céljai? Kijutni Amerikába és befutni?
Őszintén mondhatom, meg se fordult a fejemben. Akadtak persze olyanok, akik úgy hitték, elveszem kint mások elől a munkát. Pedig nem magamtól mentem Hollywoodba, úgy hívtak. Akkor már készen volt a Megáll az idő, a Mephiso, az Angi Vera. Egyébként Amerikában volt egyszer egy nagy vitám.
Miféle vita?
Egy arc megvilágítása volt a dilemma. Nyilván mindig fontos volt számomra, hogy a szerep szerint világítsam meg az arcot, tehát nem mindegy, hogy a főhős mit képvisel, milyen érzelmi állapotban van. Meg Ryan egy alkoholista nőt játszott, aki naponta berúg a vodkától.
Voltak próbafelvételek, mindenkinek nagyon tetszett, de akadt egy sminkes, akinek nem tetszett, mondta, hogy ennél jobban is kinézhetne.Reagáltam, hogy itt most nem csak Meg Ryan szépsége számít, hanem az is, hogy mi a szerepe. Senki nem ébred másnaposan kisimulva. Nagy vita alakult ki köztem és a sminkes között, oly annyira, hogy megállt a forgatás. Végül a sminkest küldték el, és nekem adtak igazat.
Később egyébként összefonódott még a sorsunk Meg Ryannel: egy sminkanyagról szóló reklámfilm forgatás volt, melynek ő volt a főszereplője. Ő kérte, hogy én legyek az operatőr, én pedig örömmel mentem vissza Los Angelesbe.
Milyen alapvető különbségek vannak az amerikai és a hazai filmkészítésben?
Ha kint felesküszik egy művész a feladatra, a szerepre, akkor nem létezik más abban a periódusban. Nálunk viszont a megélhetés miatt forgatás közben színházban játszanak, vagy szinkronizálnak, régen a rádió is jelentős volt, ma már kevésbé. Kint amint beleáll valaki egy szerepbe, addig le nem veti azt, míg nincs vége az egésznek. Mindent annak szentelnek. És ami még nagy különbség, az a szövegtanulás. Amerikában elő nem fordulhatna, hogy valaki nem tudja a szöveget a forgatáson fejből. Itthon azért akad rá példa.
Hamarosan napvilágot lát legújabb filmje, a Semmelweis, melynek főszereplője Vecsei H. Miklós és Nagy Katica. Pontosan mi érdekelte a történetben?
Először is, rettenetesen boldog vagyok, hogy a két főszereplőt megtaláltuk. Elképesztő, ahogyan dolgoztak. Ami pedig izgatott, hogy létezik még olyan történet, amikor valaki megtalálja az ösvényét, és képes rajta menni, haladni. Mert hajtja őt belülről valami, általában a megszállottság, a szenvedély.Akkor is végig megy az úton, ha csak és kizárólag akadályokba ütközik. A film arról az eufórikus évről szól, amikor a főhős megtalálja a gyermekláz okát, és orvosolja azt. Nagy kérdés volt, hogy ki fogja hordozni ezt a történetet. Már tudom, ez csak a Miklós lehetett. Ugyanígy a Katica. Ősszel mutatjuk be, nem szégyellem, büszke vagyok a filmre, nagyon várom a bemutatót. Minden színész nagyszerű benne. November huszonnyolcadikán lesz a nagy nap.
Az idei Magyar Morgókép Fesztiválon zsűrielnök. Milyennek látja a filmeket?
Már az összeset megnéztem, amelyek vetítésre kerülnek. Sokféle gondolkodás, mind érvényes és lehetséges. Mindenféle helyről érkeztek filmek, ráadásul az összes műfajt mi bíráljuk, számos világot megismerhettem.
A fesztivál részleteiről itt olvashat.
