Navracsics mindenekelőtt az identitás történelmi alakulását vázolta. Mint mondta, az identitás nem volt mindig jelen a politikában, az első világháború után például a funkcionális irányzatok váltak egyeduralkodóvá, ezeknek az elmúlt évtizedben tapasztalt gyengülésével azonban újra napirendre kerültek azok a kérdések, hogy miért alkotunk egy közösséget és mi különböztet meg minket másoktól.
Identitásra épülhet politika, de vajon képes lehet-e a politika identitást teremteni? – tette fel a kérdést a miniszter. Mint kifejtette, a nemzeti identitás a 18. században alakult ki, a francia abszolutizmushoz köthet: itt merült fel először a gondolat, hogy az identitás a birodalom alapjává válhat, hiszen minél egységesebb nemzeti értelemben az állam, annál hatékonyabban működik. Ez merőben szembe ment a korábbi korok elképzeléseivel, elég csak Szent István intelmeire gondolni, első királyunk ugyanis a sokszínűségben, a soknemzetiségű államban látta az erőt. Visszatérve Franciaországhoz: 1789-ben, a nagy forradalom idején mindössze a lakosság 15 százaléka beszélte a ma irodalmi nyelvként ismert francia nyelvjárást – száz évvel később már 90 százalék. A közös nyelv, a nemzeti öntudat ebben az időszakban vált államformáló tényezővé. Ugyanebben az évszázadban alakultak ki a modern nemzetállamok Európa-szerte.
A huszadik században azonban az egymást követő nagy háborúk azt a közvélekedést alakították ki, hogy a nemzetállamok közötti különbségek szükségszerűen a kontinenst tönkretevő háborúkat termelnek ki, ezt a sorsot pedig csak úgy kerülhetjük el, ha letérünk az eddig járt útról. Erre két lehetőség adódik – vette sorba Navracsics. Az egyik, hogy szoros technikai együttműködést hozunk létre a nemzetállamok között, ami lehetőséget teremt a konfliktusok békés rendezésére. A másik út pedig az, hogy kialakítunk egy a nemzeti identitást meghaladó, közös öntudatot.
A ma Európai Unió néven ismert közösséget 1950-ben szén- és acélunióként hozták létre, tehát nem az identitás, hanem a praktikum oldaláról közelítették meg a kérdést: ha a szén és acéltermelést közös felügyelet alá vonják, az államoknak nem lesz lehetőségük észrevétlenül haderőt fejleszteni. Ahogy bővült a közösség és új tagállamokat fogadtak be az együttműködésbe, a keretek is mind tágabbá váltak, a gazdasági együttműködést a politikai egészítette ki, a nyolcvanas években pedig felmerült a közös, európai identitás kérdése is.
Illusztráció: ALEXANDRE LALLEMAND / Unsplash
1984-ben az Adonnino-bizottság kapta azt a feladatot, hogy az európai identitás megteremtésének feltételeit kidolgozzák. Ők vetették fel, hogy szükség van közös zászlóra, himnuszra, olyan programokra, amelyek kialakítják az európai uniós polgárságot, és ami ráébreszti a nemzeteket, hogy több szál fűzi össze őket, mint amennyi elválasztja egymástól. Ilyen program az Európa Kulturális Fővárosa kezdeményezés, de az Erasmus is, aminek kifejezett célja volt, hogy a diákok nemzetközi közösségeket hozzanak létre, hiszen a csereprogramban szövődött barátságok és szerelmek jó eséllyel egész életre meghatározók lehetnek.
Hogy létrejöhet-e európai identitás? Navracsics Tibor szerint igen, egyre jobban kiviláglik, hogy az olyan, egy-egy nemzet által önállóan nem megoldható nehézségek, mint a migránsválság vagy a klímaváltozás a közös politikai térre terelik a figyelmet, nemzeteken átívelő politikai közvéleményt alakítanak ki. Ugyanakkor a miniszter szerint az európai identitásnak csak akkor van esélye, ha a nemzetiségi identitásokból fakad, nem pedig azokkal szemben jön létre, az európai történelem szükségszerűségei miatt ugyanis egy ilyen szembenállásból mindig a nemzeti identitás fog erősebben kikerülni.
