Milyen érzés megérkezni a saját kávézódba?
Elönt egyfajta otthon érzés, még most is nehéz elhinni, hogy a miénk. Azt hiszem, ezért a benyomásért vágnak bele az emberek a vendéglátásba: bejövök, körbe nézek, mindenhol a saját ötleteink jönnek velem szembe, amint megvalósultak. Köszönök a többieknek, kapok egy kávét, és élvezem, hogy ez a mi kis helyünk. Persze rengeteg munka és nehézség van mindez mögött.
Milyen időszakodban értünk most el? A nyár eleje mennyire kaotikus periódus egy műsorvezetőnek, aki közben a Balatonon kávézót üzemeltet?
Számunkra arról szól ez az időszak, hogy a kávézót felkészítsük a nyári szezonra. Nem mondom, elég sűrű most minden, ugyanakkor a jóleső fáradság érzésével teszem a dolgom. Ez nem az a típusú munka, amikor a laptop előtt ülök és egész nap a billentyűzeten kopognak az ujjaim, hanem kint vagyunk a bisztróban, lehet, hogy majd festeni kell, holnap jön egy új szekrény… Szerencsére a férjemmel együtt csináljuk (Nánási Pál – a szerk.), és kettőnk nevében mondom: nagyon szeretünk itt lenni. Kezd megtelni a Balaton, egyre több a barátunk, akik hétvégi üzemmódban vannak, vagyis a dumálgatások, esti fröccsözgetések is szerves részei a napjaiknak. Kellemes ez az időszak, remek a hangulat.
Milyen, amikor valóban beindul a szezon?
Kicsit könnyebb, hiszen addigra már mindennek a helyén kell lennie, és ha minden jól megy, le lehet aratni az addigi munka gyümölcsét. Mindeközben van egy kis nyomás is, hiszen rengeteg a vendég, és adódnak olyan helyzetek, amiket gyorsan kell megoldani, adott esetben hibák, melyeket el kell hárítani. Ez teljesen más típusú elfoglaltság és megterhelés, mint mondjuk egy forgatás.
Talán ettől is olyan izgalmasak a napjaim: minden feladatom más módon terheli az agysejtjeimet. Amikor adminisztrációs teendőim vannak és a gép előtt ülök, azt is élvezem, hiszen az egy rendszerező feladat. De szeretek videóanyagokat vágni, az egy nagyon kreatív folyamat.
A forgatás, a csapatban való létezés, az utazás jobbra-balra, megint másféle kihívás. Mindegyik különböző, és mire az egyikbe belefáradnék, addig belép a következő fázis. A bisztró 2021 nyarán nyitott, a kisbolt pedig – ami néhány sarokra van innen – 2020-ban. Ide datálódik a Balaton, mint életérzés, ami berobbant az életünkbe. A múlt hétvégén éppen úgy jött ki a lépés, hogy nem voltunk elegen, így én főztem kávét. Meg Palkó. Kifejezetten jól esett, nosztalgikus érzés volt. Persze fárasztó egész nap bent állni a pultban, de nyugtatólag hatott, hogy abban a helyzetben „csupán” az volt a feladatom. Szellemileg másképp terhel.
Hogyan reagálnak a rajongók, amikor Ördög Nóra főz nekik kávét?
Örülnek, őszintén mondhatom, nagyon helyesek. És én magam is rengeteg energiát merítek ebből, jó velük találkozni, beszélgetni. Egyébként a mai napig nem tudom megszokni, hogy valakinek sokat jelent a velem való találkozás, vagy csevegés. Meglep, ahogy örülni tudnak annak, hogy itt vagyunk Balatonakarattyán.
Te rajongtál valaha valakiért?
Abszolút. Gyerekként hatalmas Szandi rajongó voltam, az összes kazettám megvolt otthon, mert apukám mindig rögtön a megjelenés után meglepett vele. Most is sok kedvencem van mindenféle zenei stílusból, Micivel például közösen imádjuk Dua Lipa számait, aki egyébként tavaly Magyarországon koncertezett, de sajnos nem tudtam elmenni az eseményre, lemaradtam. Tehát erősen bennem van az a kislány, aki nagyon tud lelkesedni.
Ahogy érted is sokan rajonganak…
Igen, és bár én is voltam rajongó, mégis furcsa érzés, hiszen én én vagyok, nem tudom magamat kívülről látni. De örömteli minden olyan pillanat, amikor valakinek boldogságot tudok, vagy tudunk okozni.
Nézzük a vendéglátás és a tévézés közös metszetét: segíti egyik a másikat? Például magabiztosabb vagy egy bértárgyaláson, amióta a kávézót vezeted? Jobban ki tudsz állni magadért, ha szükséges?
Sosem voltam erős, ami a bértárgyalásokat illeti. Az üzlet miatt viszont elég sok szituációba bele kell állni, ami nem feltétlen a legjobb feladat, viszont nem árt megtanulni. A reklámszerződéseket vagy a műsorvezetés árszabását a mai napig nem én tárgyalom, nem tudok a saját értékemről alkudozni. De amióta megvan a bolt – nem mondhatom, hogy vérbeli üzletember lettem –, azóta nem menekülök ösztönösen az ilyen szituációktól. Ugyanakkor: ha tehetném, mindent olcsón adnék, vagy akár ingyen. De ez egy vállalkozás, be kell látni, hogy felelősséggel tartozunk az egész csapatnak, aki velünk dolgozik. Az önmenedzselésben sose voltam jó, teljesen más az, amikor egy csapatról, vagy hogy még erőteljesebb példát mondjak, a gyerekeimről van szó. Értük mindent megteszek, tűzön-vízen át…
Szerinted miért okoz gondot a magadért való kiállás?
Biztosan otthonról hozom, és lehet, hogy kívülről másképpen tűnik, de akik ismernek, azt mondják, hogy kicsit mindig alul értékeltem magam. Mindeközben persze nem szeretnék úgy tenni, mintha nem érteném a körülöttem zajló dolgokat, és nem értékelném a sikereket. Pontosan látom, hogy hol tartok a pályámon, amire, ha kívülről rápillantok, azt mondhatom: nagy dolgokat értem el. De értékesíteni magamat, mint egy terméket, az teljesen más téma. Viszont mostanra felismertem, hogy ha egy adott feladatot elvállalok csak azért, hogy jó fej legyek valakivel, a családomtól veszem el az időmet. Pedig ha távol vagyok tőlük, akkor kötelességem megteremteni az ellentételezést, hogy azt tudjam mondani magamnak: értük is csináltam. Egyébként csak a családom segítségével tud ezer szálon futni az életem. A gyerekeket is beintegráljuk a feladatainkba, és szeretném hinni, hogy ezzel nem teszünk rosszat nekik, hanem pont az ellenkezőjét. Belelátnak abba, hogy mi miért történik, de ahogy én az anyukámmal egyfolytában a suliban lógtam, hiszen ő pedagógus volt, úgy most a mi gyerekeink is kísérik a dolgainkat.
Elég sokan megkérdőjelezték ennek pozitív hasznát. Szerinted akár eljöhet az a pillanat is, amikor ténylegesen segítségetekre lesznek a közösségi médiában? Egyáltalán célotok?
Egyelőre pusztán annyi a cél, hogy együtt legyünk a lehető legtöbbet, és azt sem gondolom, hogy ártalmas, ha tisztában vannak a közösségi média világának szabályrendszerével. Az ő generációjuk életét még intenzívebben átitatja majd ez a jelenség, ebben biztos vagyok. Szóval nem árt, ha tudják értékén kezelni.
Viszont az tény, hogy ha mi nem családként állunk a rivaldába, valószínűleg nem lettünk volna ennyire érdekesek. Mostanra felépült a Nánásiékból egy márka, ehhez ők is kellettek. Mici és Venci számára ezek mind meghatározó élmények. Mici remek szöveget szokott mondani a videókba, noha mégsem kimondottan szereplős kislány.
Ha ki kellene állnia a színpadra, valószínűleg zavarban lenne, legalábbis az iskolai fellépéseken ezt látom. De amikor vlogolunk, akkor az ő természetes, családi közegében létezik, nem szerepel. Érdekes tapasztalás volt, amikor a Dancing with the Stars futott, és annak egy háttérműsora vele párhuzamosan. Utóbbiban ott volt Palkó, előbbiben én. Közben nagyon rendes volt a stáb, mert gyakornokok vigyáztak a gyerekekre, de Mici jelezte, hogy ő szeretne beülni a stúdióbeszélgetésre az apukájával. Én már csak utólag láttam, elvitte a showt. Fesztelenül mozgott a kamerák előtt. Nyilván a vloggolás is kamerák előtt történik, de azért az teljesen más, mint tévéstúdióban beszélgetni. Okos kiscsaj, gyorsan kapcsol: nem keletkezett zavar a rendszerben, nem bújt el, nem ijedt meg. A végén a szerkesztő viccesen odavetette: jövő héten is jöjjön!
Úgy fogalmaztál: tisztában vagy azzal, hogy mit értél el eddigi munkásságodban. Volt tudatosság a pályádon? Célzott felépítés húzódik e mögött?
Nem, semmiféle tudatosság nem volt, sőt, engem mindenki le akart beszélni a tévézésről. Mindenkitől végighallgattam, hogy egymillió emberből egynek sikerül és hasonló történetek… Amikor gyakornok lettem, elhatároztam, semmiféle elvárást nem támasztok a tévézéssel szemben, egyszerűen csak örülni fogok a lehetőségnek, ami elém kerül. Ez tulajdonképpen a mai napig így van: amikor megkérdezik tőlem, mennyi van még ebben, és mit várok, csak annyit mondok, minden egyes műsornak és feladatnak örülök. Legyen szó az Ázsia Expresszről, vagy a Dancing with the Starsról, ez mind óriási kaland és hatalmas élmény. Előbbi egyébként nem kis menet, szerencsés vagyok, hogy a családom is utazik velem, nélkülük biztos, hogy nem vállalnám. Örülök a lehetőségeknek, nyugodtan mondhatom, remek összhangban vagyok a tévével, és azért meg magamnak vagyok hálás, hogy élni tudok a lehetőségekkel. Nyilván szerencsém is volt, amiért láttak és látnak bennem potenciált.
Logisztikaliag sem lehet egyszerű az életed…
Megmutathatom a naptáramat. Viccet félre téve, ez csak rendszerbe foglalva tud működni. Persze feszültségek mindig akadnak, nehéz olykor beszuszakolni dolgokat, hiszen már majdnem egy évre előre megvannak a tennivalóink. Óriási roadshow-ban vagyunk, egyfolytában jövünk-megyünk. De ezt mi alakítottuk így, erre mindig emlékeztetem magam, amikor fáradni kezdek.
Azt mondod, semmiféle tudatosság nem volt a pályádon. Ez azt jelenti, hogy az előre eltervezett célok hiánya kevesebb súlyt és elvárást támasztott?
Inkább úgy mondanám, hogy soha nem volt bennem az a fajta elégedetlenség és türelmetlenség, amit sokaknál látok. Előfordul, hogy kikerülve a főiskoláról azt gondolják, hogy rögtön szerkesztők lesznek. De a valóság az, hogy a tévé is egy iskola, amit ki kell járni, hogy előrébb juthass. Én úgy terveztem, hogy lediplomázom, aztán majd dolgozni kezdek. De menet közben beindultak a dolgok, tehát már az iskola vége előtt gyakorlatilag kereső nő voltam. Elköltöztem a szüleimtől, és önállóan fenntartottam az albérletemet. Vettem egy „százhúszéves”, használt kiskocsit, amivel dolgozni jártam.
Meg tudtad élni ennek a sikerét? Büszke voltál magadra?
Akkor nagyon. De azért ma is tudok az lenni. Csak annyi szálon fut az életem, hogy amíg az egyik területen sikerélményem van, addig lehet, hogy egy másikon problémákkal küszködöm. Nem tudom, mikor volt utoljára felhőtlen időszak.
Sok a stressz és nagy a felelősség, a férjemmel néha feltesszük magunknak a kérdést, vajon lesz-e majd olyan szakasza az életünknek, amikor az üzlet kicsit önjáróvá válik. De valószínűleg önámítás lenne azt állítani, hogy eljön ez az idő. Régebben szabadabban éltünk, így szabadabban tudtam megünnepelni a saját sikereimet, vagy adott esetben egy forgatás végét.
Most hiába van vége valaminek, rögtön jön valami más kihívás egy másik fronton. Tulajdonképpen minden rendben, és jól van ez így, csak néha Palkóval összevonjuk a szemöldökünket, olyan sok megoldásra váró feladatunk van. Panaszra mégsincs okom, hiszen azért csináljuk mindezt, mert szeretjük. Közben fontosak az utazásaink, amikor minden szempontból ki tudunk szakadni a feladatokból, és a távolsággal elrugaszkodunk a hétköznapoktól.
Úgy fogalmaztál, hogy nagy türelem kell egy pálya kezdeténél, amit sokszor nem látnak a fiatalok. Neked volt szükség a tévé kapcsán valaha emberfeletti türelemre?
Most, ahogy végiggondolom az életemet, elmondhatom, mindig az volt a taktikám, hogy kitöltöttem az üresjáratokat. Ebből viccesen az következik, hogy sosincsenek üresjáratok a napjaimban. Gyakornokként kerültem a tévéhez, aztán szerkesztő asszisztens lettem, később szerkesztő, majd felelős szerkesztő. Mindig volt tehát feladatom.
Persze nagy ajándék, hogy a képernyőre kerülhettem, de akadt olyan nyár, amikor nem tudtam, hogyan tovább. Emlékszem arra gondoltam: nem baj, ennyi jutott, szép volt ez így is, folytatom a szerkesztői munkámat. Sosem ültem tétlenül, mindig volt mit csinálni. Nem vártam telefonokra, hogy majd keresnek, és ajánlanak valamit.
A forgatásokra a mai napig viszek plusz munkát: ha megkérdezik, mit kérek az öltözőmbe, viccesen mondom, hogy nem vágott virágot szeretnék, hanem íróasztalt, ahol a szabad pillanatokban dolgozni tudok. Például a Séfek séfe forgatásán rengeteg időm van, mert sokáig tart a főzés. Meg is bolondulnék, ha ez idő alatt csak ülnöm kellene. Nem szeretem az üresjáratokat.
Miért?
Valószínűleg mert így érzem hasznosnak magamat. Egy forgatás alatt több órás szünetek is vannak, ha épp nincs szerepem, tehát remekül tudok mellette haladni az egyéb teendőimmel. És még csak nem is arról van szó, hogy a biztonságérzet miatt szeretnék több lábon állni. Egyszerűen annyi inspiráció ér, és annyi ötlet vár megvalósításra, hogy nekem ez a kábítószerem. Szeretem, amit csinálok.
Ha nagy fordulópontot, vagy mondhatnám úgy is, hogy mérföldkövet kellene említeni eddigi pályádon, mit emelnél ki?
A Szombat esti láz igazi mérföldkő volt. Már a Kölyökklub is valamennyire annak számított, de az még kisebbecske volt. A Szombat esti láznál kerültem oda, ami nekem a tévézés csúcsát jelenti: főműsoridő, élőben.
Vissza tudsz emlékezni az első élő show előtti pillanatokra?
Nagyon szívesen: az volt a jó, hogy én szerkesztőként már a nulladik perctől benne voltam a produkcióban. Egyébként az utolsó pillanatban derült ki, hogy a második évadnak nem csupán szerkesztője, de műsorvezetője is leszek. Talán ezért is volt olyan katartikus. Az izgalmat és a drukkot ellentételezni tudta az, hogy pontosan ismertem a műsor menetét, s hogy mi miért történik. Nem volt kérdés, mit kell mondani, hiszen én írtam a saját szövegeimet is. A Kölyökklub egyébként is három év kőkemény tanuló időszakot jelentett. A kilométer bennem volt, ha az nincs, nem biztos, hogy így sül el. Már sok mindent tudtam akkor, például, hogy hogy nem kell kizökkenni, ha rászólnak valamit a fülesedre, miközben beszélsz, és persze egyúttal értelmezni is, amit instrukcióba adtak. Izgultam, viszont ez is csak addig tartott, amíg el nem kezdődött. Jó érzés volt, hogy amikor megkaptam a feladatot, sokan jelezték felém, hogy mennyire nekem való.
Ha meg kellene fogalmazni az ars poétikádat, mit mondanál?
Ami az egész életemet végigkíséri, az az egyensúly keresése. Erről szól nálam minden: számos olyan periódus volt, amikor nagyon kilengett a balansz az egyik irányba, ezeket az amplitúdókat próbálom csökkenteni. Az ars poétikám pedig az, hogy ha valamit csinálok, akkor teljesen mindegy, hogy hány millió más dolog vár megoldásra, maximálisan arra az egyre figyelek.
Száz százalékosan benne vagyok a jelenben. Ez nekem is jó, mert tudom élvezni a helyzeteket, és nem azon kattogok, hogy mi minden mást kellene elintéznem. És hatékonyabb is vagyok. A Gyerekek a legjobb fokmérői ennek: azonnal megérzik, ha nem az övék a teljes figyelmem, és még nagyobb elánnal küzdenek érte, ami semmi jóra nem vezet. Igyekszem tehát a mostban lenni, az az egyetlen valóság, ami éppen történik.
Aztán jön egy újabb kihívás, akkor pedig csak az létezik. Semmi más. Nem mindig könnyű átkattanni, de már egyre nagyobb rutinom van benne, és azt hiszem, ez a túlélésem záloga. Ha nem menne, elvesznék. Ráadásul rengeteg lelkiismeret-furdalással járna, hiszen azt érezném, hogy sehol sem végzem maximálisan a feladatomat. Így hatékonyabb vagyok, és őszintén élvezem is a helyzeteket, ha teljesen át tudom adni magam.
Szabó Eszter / Fotó: Nánási Pál
