Izsák majdnem minden nap hajnali fél ötkor kel, utána egy órát tölt csendesen egy hűvös helyen, hogy aztán elinduljon munkával teli napja, amit csak az étkezések szakítanak meg, végül miután lenyugodott a Nap nem sokkal később ő is nyugovóra tér. És ez így megy nap, mint nap. Ez lehetne egy dolgos ember hétköznapjának a leírása is, akit beszippantott a multik kegyetlen világa, de Izsák távolabb nem is állhatna ettől. Ő a bakonybéli bencés szerzetesrend egyik tagja, pontosabban a közösség perjele, ami lényegében a monostor vezetőjét jelenti. Látszólag puritán és egyszerű életvitelében pedig sokkal több változatosság, izgalom és mély lelkiség nyugszik, mint azt elsőre gondolná bárki is. Még úgy is, hogy Izsáknak – egészen pontosan dr. Baán Izsáknak – és nyolc szerzetestársának a bakonybéli zárt Szent Mauritius bencés monostor az otthona. Az a Bakonybél, amit finoman szólva sem lehet a világvárosok közé sorolni, és hiába szerepel most már hosszú évek óta a dunántúli útikönyvek kiemelt turisztikai célpontjaként, máig nem sikerült megfertőzni a rohanó világ szelfiorientált turista őrületével. Talán a hely sajátos atmoszférája, ahogy méltóságteljesen körülveszi a Bakony erdeje, talán az évezredes történelme, de Bakonybélben valamiért lelassul az idő. Így pedig sokkal több lehetőség van arra is, hogy bárki elmélyüljön a gondolataiban, elméje kilépve a komfortzónájából egy másfajta, sokkal nyugodtabb és egyszerűbb állapotba kerüljön.
Nem véletlen, hogy a bencések is itt találtak otthonra, de ez a történet sokkal régebbi, mint Izsáké, amire természetesen később még kitérünk. A völgy már az őskorban is lakott volt, a magyar történelemben pedig először 1018-ban jegyzik, amikor Szent István bajorországi szerzeteseket költöztetett ide, akiknek Szent Günter volt a vezetője. Ő tovább építette a remeteközösséget, akik kezdetben barlangokban és kunyhókban laktak, mindennapjaikat pedig az imádság és a munka tette ki. Még Szent Gellért is élt itt hét évet, egy legenda szerint a kunyhójába egy szarvasborjú és egy farkas is beköltözött, akik békében tudtak egymás mellett élni.
A török vész idején aztán kiüresedett ez a virágzó szerzetesrend, csak a XVII. században jöttek vissza Bakonybélbe, de akkor pedig II. József bencéseket üldöző rendeleteivel kellett megküzdeni. Hiába fordultak a bencések egyre inkább világi dolgok felé, többek közt azzal, hogy tanító munkába is kezdtek, a XX. század szocialista üldöztetése miatt ismét feloszlott a bakonybéli közösség, amit csak nyolc évvel a rendszerváltás után, 1998-ban alapítottak újjá.
Izsák története itt, vagyis egészen pontosan 2001-ben kapcsolódott össze a bakonybéli szerzetesrenddel. Ő akkor huszonegy éves volt, amikor belépett a rendbe. Hiszen ki ne szeretne a húszas évei elején egy olyan közösséghez csatlakozni, ahol szigorú regulák mentén élik az életüket, mindennapjaikat az imádság és a munka teszi ki, a monostort pedig külön engedéllyel hagyhatják csak el, ha messzebb akarnak utazni attól? Ha egy hollywoodi forgatókönyv lenne az élet, akkor ezt a döntést egészen biztosan egy szerelmi csalódás, vagy egy hirtelen jött transzcendentális megvilágosodás számlájára írnánk, de valójában egyik sem igaz. Izsák ugyanazt az életet élte, mint kortársai, nem készült szerzetesnek állni sokáig, még úgy sem, hogy életében meghatározó volt a keresztény vallásosság. Voltak fiatalon szerelmei, a középiskola után egyetemre készült, előtte külföldön is járt, mégis belül érezte, hogy Isten részéről van egy olyan szeretet felé, amire nem tud másképpen válaszolni, mint hogy szerzetesnek áll. Ekkoriban az újjáalakuló bakonybéli szerzetesrend még csak a szárnyát bontogatta és Izsákot sem elsősorban a bencés rend, hanem sokkal inkább Bakonybél ragadta magával. Csakhogy a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Hogy miért, arra a bencések évszázados szokásai adnak választ. A megannyi szerzetesrend közül a bencések egy helyhez kötött, a környezettel és természettel harmóniát kereső kisközösséget alkotnak, pont, ahogy Bakonybélben is. Így sokkal inkább mutatják egy szerető, egymáshoz igazodó család képét, mint más, világiasabb szerzetesrendek.
Persze ahhoz, hogy valaki szerzetes legyen, nem csak arra van szükség, hogy kitöltsön egy jelentkezési adatlapot. Hosszú évek alatt válhat valaki azzá, ami minimum öt esztendőt jelent egy ember életéből. Amikor 2001-ben Izsák belépett a közösségbe, még javában huszonéves fiatalok jelentkeztek, ma ez kitolódott a harminc pluszos korosztályig, többen a felépített világi egzisztenciájukat hagyták maguk mögött, hogy szerzetesnek álljanak. Mindezt azért, hogy egy középkorban lefektetett szabályrendszer, Szent Benedek regulái szerint éljenek.
Persze ezek a szabályok is változtak az évszázadok alatt. Ma például már nem közös hálóteremben alszanak, hanem mindenkinek van egy saját cellája a monostorban. Szent Benedek a VI. században elsősorban a földművelésre hegyezte ki a munkával kapcsolatos szabályait, ez szintén többször igazodott az adott kor realitásaihoz. Ami viszont ma is ugyanolyan, mint az ötszázas években, azok az imák, amivel már hajnalban egy hűvös kápolnában indítják a napot, a szertartások, vagy éppen a böjti tilalmak szigorú betartása. Vagy az, hogy vacsora és az esti fél kilences ima után már nem beszélnek a szerzetesek.
Egy szerzetesközösség életében, megannyi világi közösséghez hasonlóan a döntési lánc is fel van rajzolva ugyanúgy a regulák mentén. Eszerint minden fontos döntés megvitatásakor az apát, a közösség vezetője összehívja a szerzeteseket és meghallgat minden véleményt, ezután hozza meg a döntést. Ha véleménykülönbség van, akkor nem a demokrácia elvei érvényesülnek, hanem közösen keresik, hogy mi lehet az Istennek leginkább tetsző döntés, de végül az apát dönt. Ez pedig néha meglepő eredményeket hoz.
Ilyen például a média érdeklődésére adott válasz. A bakonybéli bencés közösség megismerésére ugyanis nagyon is fogékonyak az emberek, amitől a szerzetesek nem is zárkóznak el, de mindig az a mérvadó, hogy egy-egy megkeresés mennyire befolyásolja az ő megszokott mindennapjaikat.
A bakonybéli szerzetesek élete kicsit olyan, mintha az emberek és Isten tere közötti pulzálásban zajlana, vallja Izsák. Rutinszerű, külső szemmel nézve már-már monoton életvitelüknek ugyanis szerves része, hogy fogadják a monostor látogatóit, akikkel elbeszélgetnek, megismerik egymást, miközben egy percig sem adják fel azt, hogy megosszák velük Istennel kapcsolatos megtapasztalásaikat.
Mert Bakonybélben a szerzetesek vendégeket is fogadnak. Turistákat, akik kíváncsiak arra, hogy mi zajlik az ódon falak között. Ekkor a szerzetesek elmesélik, hogyan telik az életük, a reggeli közös imáktól kezdve a napi munkáig, a közös programokon át, amiben meglepő, de a sport is nagy hangsúlyt kap, egészen az esti elcsendesedésig. És, hogy mit takar az a munka, amire már Izsák is többször utalt? Mindez megtapasztalható, sőt megkóstolható a monostorban, ugyanis a bencések likőröket, gyógynövényekből készült teákat, sört, vagy éppen kézműves termékeket is készítenek, valamint könyvkötő és ikonfestő műhelyük is van. Sőt, saját szakácskönyvet is adtak már ki, kifejezetten olyan recepteket összegyűjtve, amiből ők maguk is főznek. És, hogy teljesen összezavarjuk az olvasók sztereotip képét az idős, szakállas szerzetesekről, a bakonybéli bencések a Facebook-on és Instagramon is aktívak, ahol például ezekből a receptekből is többet megosztanak.
Van viszont évente 12-13 ezer ember, aki nem csak az ilyen cikkeken keresztül, vagy a közösségi médiában találkozik velük, hanem személyesen felkeresi a monostort. Hiszen a szerzetesek nem zárják kulcsra az ajtót, csoportokat, egyéni látogatókat fogadnak, akik néha meglepődnek azon, hogy ezek a reverendába bújt emberek is tudnak humorosak lenni, hogy ők is tisztában vannak a világ történéseivel, e-maileznek, fent vannak a Facebookon, ismerik a Trónok harca cselekményét, életüket mégis másfajta rutin szerint élik. Ez a megtapasztalás pedig többet ér bármilyen múzeumi vitrin megtekintésénél.
