Az emberiség történetében mindig is voltak szent helyek. Olyan területek, melyek valamilyen okból kifolyólag spirituális erővel bírnak, ami elragadja az odalátogatókat, megváltoztatja tudatukat, és közelebb kerülnek a teremtő erőhöz. Három jelentős zarándokút, Rómába, Jeruzsálembe és Santiago de Compostelába vezetett. Camino évszázadok óta Európa meghatározó zarándokútja. Az útvonalak hálózata beszőtte egész Európát. Goethe szerint kontinensünk a compostelai zarándoklatokból született. El Caminon menetelt már Nagy Károly, Assisi Szent Ferenc épp úgy, mint Dante. A zarándok-ösvények az évek múlásával utakká szélesedtek, a folyók és szakadékok fölé hidakat íveltek, templomok, kolostorok, menedékházak és virágzó városok épültek a pusztaságban. Így alakult ki a keresztény európai kultúra páratlan együttese.
Négy út vezet Santiagóba, melyek már Hispániában egyesülnek. Mindegyik más és más. Csak a cél ugyan az. Ennek a belső utazásnak is négy szakasza van. A negyediket sokan kihagyják, akik Compostela városába érve leveszik vállukról a hátizsákot, úgy érzik megérkeztek, beteljesítették vállalásukat. Holott a negyedik szakasz is jelentős, egy bizonyos folyamat végkonklúziója.
Az első néhányszáz kilométer pusztán a kő kemény fizikai megpróbáltatás, az akarat megerősítése és a fizikai fájdalom legyűrése. A test lassan megszokja a terhelést, megtalálja a saját tempóját. Ez a szakasz addig tart, míg felismered a saját határaidat, gyengeségeidet és hibáidat. Minden megtett kilométer, mintha egy tükör volna. Csak halmozódnak a kérdések és a kétségek. Néha melléd szegődik valaki, talán éppen az az ember, aki választ ad egy kérdésedre, vagy te az övére, és mindig az a valaki, akire éppen akkor, abban a pillanatban szükséged van. 25-30 kilométerenként, már a menedékház kapujában várnak. Néhány eurós jelképes összegért kapsz szállást, s egy tál ételt, ami erőt ad a következő napra. Minden menedékházban pecsétet kapsz a compostelai útleveledbe. Csak ezzel folytathatod az utat, s végül igazolod a megtett kilométereket. Amikor ez az etap véget ér megérkezel a purgatóriumba - így nevezik. 200 km magány következik. Körötted a mező, ahol miként a legenda meséli, az Úr dicsőségéért harcolók leszúrt lándzsái kivirágoztak. Sehol semmi változatosság a tálban, ami a gondolatokat más irányba terelné. Sehol egy kanyar, egy emelkedő. Mindig csak egyenesen 200 km-en keresztül. Ezek a megtisztulás kilométerei. Nem lehet elképzelni sem a test és a lélek fáradtságát. A zarándokok azt mondják, itt minden lépés megtételéhez alázatra van szükség.
A harmadik szakasz már valami egészen más. A válaszok ideje, az új tudás megszerzésének ideje. Megszűnik a fizikai fájdalom, az elbeszélés ek szerint bizonyos értelemben olyan, mintha a föld felett lebegnél. Ekkor már biztos vagy abban, hogy képes vagy rá. Mintha valaki fogná a kezed és vezetne. Olyan, mintha Isten végig a válladon tartaná a kezét.
Az út legmagasabb pontján, 1600 m-en egy vas keresztet állítottak. A kereszt lábánál kövekből, kavicsokból egy domb emelkedik ki a földből. A zarándokok ide dobják azokat a köveket, melyeket még otthonról hoztak magukkal, s az bűneiket szimbolizálja. 100 km-re Compostelától egy katedrális várja a vándorokat. A régi keresztes rendek emeltették. Meghúzzák a harangot. Elindulsz az utolsó próbatételen. Santiago katedrálisa válaszol. Felkészült a fogadásodra. Már várnak rád. Oda kell érned. Két folyó, Sar és Sarela között fekszik Compostela városa. Hét kapuja van. Az első a „Francia kapu", a második a „Szirtkapu", a harmadik „Szerzeteskapu", negyedik a „Szent zarándokok kapuja", ötödik a „Páfránykapu", ami az emlékoszlophoz visz. Hatodik az „Ugar kapu", hetedik a „Piackapu", ahol a csodálatos bor érkezik a városba. Tíz templomot szoktak számolni, ezek egyike Szent Jakab apostol katedrálisa, oltárának boltívében őrzik Szent Jakab ereklyéjét. Martti Iseakainen, finn író így emlékszik a zarándoklata egyik végpontjára: „Öt hét és egy nap vándorlás. Aztán ott ülünk a zsúfolásig megtelt santiagói katedrális déli zarándokmiséjén. Tizennégy pap. Egy szép hangú apáca vezeti az éneket, zeng az orgona. Minden aznap érkezett zarándokot megemlítenek. Öröm teli tömjénezést látunk a kupolából alálógó hatalmas tömjénezőből, melynek lengését hat férfi kötelekkel irányítja. Az áhítatos sorral keresztülhaladunk az ünnepi év nyitott Szent Kapuján, megsimogatjuk a keresztet a kapufélfán. Felmegyünk a lépcsőkön, az oltáron középen álló Jakab szobor mögött, a többiekhez hasonlóan megöleljük az apostolt. Az oltár alatt földig hajlunk az ereklyetartó előtt. Olyan ember emlékét őrzi, aki látta Jézust. Arra gondolok, hogy az apostol ereje még napjainkban is hat. Mi másért gyűlnének itt össze naponta ezrek a templomban és vándorolnának évről évre tízezrek az ide vezető utakon? Mi az apostol mondanivalója számunkra? Ugyan az, amit Jézus bízott rá, hogy vigye szét a világon: Szeress!" A tejút által kijelölt ösvény túlmutat a compostelai katedrálison. Elér egészen a „világ végére", a Santiagótól 50 km-re fekvő Finisterre-ig, ahol a szárazföld a vízbe zuhan, s a nap sugarai az Atlanti-óceánban térnek nyugovóra. Ide a világ végére hozta az apostol az örömhírt.
Itt az óceán partján, a Nuestra Senora kápolnánál a hagyomány szerint a zarándokok leveszik vándorruhájukat, elégetik - jelezvén, hogy véget ért a vándorlás, majd mezítelenül alámerítkeznek az óceán vizében. Meghalt az ó ember s megszületett az új. Érdemes volt. Ha esetleg te is nekivágnál, csak egyet mondhatunk: „Buen Camino" - Jó utat!
Füssy Angéla
