A repülőúton kezdődött, egy beszélgetéssel. Két magyar a hajnali kelés okozta zsibbadtság enyhítésére szóba elegyedik. Az egyik munkaügyben utazik, a másik már-már nosztalgiából jár vissza a szigetre. Utóbbi az útitársam; már Funchal repülőtéren örvendezzük és várjuk a buszt, elmesélve egymásnak, ki mivel töltötte a négy órás menetidőt (különböző helyekre ültetett bennünket a rendszer), amikor feltűnik az alkalmi ismerős: taxit hívott, siet, nem tudja megvárni a városba tartó buszt, ha szeretnénk, csatlakozzunk hozzá. Szeretnénk. Suhan a taxi a gyorsforgalmin, közelebbről még elképesztőbb a sziget, mint a repülő ablakából, a hegyoldalt banánfák sokasága és különleges kampósan csüngő óriás kaktuszok borítják, balra az óceán fodrozódik.
Funchal óceánpartja
Egy órával később már a főváros partján sétálgatunk, magunkba szívjuk a napfényt és csak élvezzük a létezést. Annyira spontán jött az egész út ötlete, hogy igazából azt se beszéltük meg, mit csináljunk az itt töltendő négy napon, szóval itt vitatjuk meg, hogy leginkább csak érezzük jól magunkat. Nagy tervekre nincs szükség. Felmerül a gondolat, hogy megnézhetnénk a napfelkeltét a Pico do Areeiro tetejéről, bár eljutni oda nem egyszerű: az egész szigeten gyér a tömegközlekedés, egy hegycsúcsra meg aztán kizárt, hogy menjen busz hajnalban, autót viszont mi nem akarunk bérelni. Körbenézünk a szervezett túrák között, de nem találunk elfogadható árút, úgyhogy a véletlenre bízzuk magunkat: lesz ami lesz alapon megpróbálunk majd taxit fogni, hazafelé pedig stoppolunk. Nem aggódunk. Valahogy itt a szigeten a Sors igen ügyesen szövi a szálakat, hiszen nemcsak ingyen fuvart kaptunk, de elég volt elsóhajtanunk magunkat, amikor szerelemvirágot szerettünk volna látni, és tádám, két perc múlva ott is volt előttünk a mini botanikus kertben, pedig ez még az örök tavasz szigetén sem átlagos kora januárban.
Később ugyanígy találunk szabad helyet a központtól kicsit arrébb az óceáni kilátással rendelkező bárban, és sofőrt hazafelé Garajauból. Utóbbi egy kedves kis falu Funchaltól néhány kilométerre, ahol nyaktörő szerpentin vezet le az út az óceánpartra. Mivel már kezd estébe nyúlni a nap, mi ezt kihagyjuk, mindössze a Ponta do Garajau félszigetig sétálunk, ahol az óceánba szakadó meredek sziklafal tetején a Megváltó Krisztus fürkészi kitárt karral a horizontot, pont, mint Rio de Janeiroban. Aki szeretne, egészen a 120 méter magas sziklafal széléig sétálhat, vagy beleállhat az állítólag különleges energiával bíró csillagkörök egyikébe, netán az óriáskaktuszok tövében szemlélheti, ahogy kicsit távolabb, Funchal kikötője felett lenyugszik a nap. Mi is így teszünk, gyönyörködünk az eget és a vizet festő színekben, aztán a központba visszasétálva megpróbálunk fuvart szerezni a hazaútra. Útitársam már rutinos a stoppolásban, én eddig csak vágyakoztam kipróbálni, és talán a kezdők szerencséje, de alighogy kiteszem a hüvelykujjam, az első arra járó autós máris felvesz bennünket. Mondtam, Madeirán működik a varázslat.
Lovers of the light, avagy naplemente Garajauban...
Hogy ez mennyire igaz, a következő nap még inkább bizonyítja. 5:30-kor csörög az óra, megnézzük, eljutunk-e a Pico do Arieerora. Előző este megtaláltuk az Uber helyi változatát Bolt néven, ami a taxinál elfogadhatóbb áron kínál fuvart akár a hegycsúcsra is. Akad is szabad autó, de még nem végeztünk a készülődéssel, s mire lefoglalnám, valaki más lecsap rá. Nem esünk kétségbe, öt perc múlva találunk egy másikat, aztán mire rányomnék a foglalásra, egy harmadikat, jóval olcsóbban. 7 órakor már 1818 méter magasan ücsörgünk, várva, hogy az éjszaka sötétjét átvegye a nappal fénye. A szél cibálja a hajunkat, sokan pokrócba burkolóznak a hideg elől, de a csodáról senki nem akar lemaradni: előbb csak egy vékony sárga-lila csík húzódik meg a horizonton, aztán egyre több szín kerül fel az égi palettára, ahogy a nap dicsőségesen felemelkedik a felhők fölé, amelyek füstnyelvekként nyalogatják a hegyet. Mintha menny és pokol találkozna itt: lent a mélység, a fehér habpamacsok fölött az aranyló fény.
Egykor csak pár szerencsés titkos szórakozása volt ez a program, ma azonban már szinte csomagban árulják a turistáknak, úgyhogy nem nehéz fuvart szerezni a hegyről le. Egy barátságos walesi párt sikerül leszólítanunk, akik szívesen visszavisznek minket Funchalba, de előtte még meg akarják nézni a Nun’s Valley-t (Curral das Freirast), azaz az Apácák völgyét. Bár Madeirán szinte nincs olyan hely, ahonnan ne lehetne látni az óceánt, a kihunyt vulkán kráterében fekvő falu kivételt képez: a 16. században ide menekültek az apácák a kalózok elől. Egyszerre lenyűgöző és egy kicsit hátborzongató a hely, de rendkívül hálásak vagyunk, hogy eljuthattunk ide, hiszen saját autó híján erre sosem lett volna lehetőségünk.
... és napfelkelte a Pico do Arieeron
A sikeren felbuzdulva délután strandolni megyünk. Ez mondjuk keményebb dió, mert ugyan van Funchalon is strand, nem annyira kellemes, a déli part homokos strandjaira viszont tényleg nem megy busz, az autórendelés pedig anyagilag nem éri meg. Azért nem adjuk fel. Cậmara de Lobosig egy Nagy-Britanniából származó férfi fuvaroz le bennünket, az úton pedig elmeséli, hogyan szeretett bele a szigetbe és milyen különös kapcsolat fűzi nevelt fiához. A bougenvillákkal és banánfákkal körbeölelt kis halászfaluban elköltünk egy ebédet, mielőtt megpróbálnánk továbbstoppolni, sajnos sikertelenül. Itt kezdem először megérezni a stoppoló kiszolgáltatottságát: állni az út szélén és várni, hogy valaki felvesz, nem mindig csak móka és kacagás, néha kicsit idiótán is érzi magát az ember. Fél óra próbálkozás után inkább hívunk egy újabb Bolt fuvart Ponta do Solba, ám az esőfelhők miatt a strandolás itt elmarad, cserébe a hegyoldalt megmászva kipróbálom, milyen banánfák alatt sétálgatni: az égvilágon semmi értelme, de azért viccesen kedves élmény bebújni a hatalmas levelek alá és megcsodálni a még zöld minibanánokat. És végül is Ponta do Solban ismét mellénk szegődik a szerencse: egy német úriember áll meg kinyújtott hüvelykujjunkat látva – ugyan nem az eredeti célpontunkra tart, de útba esik Calheta, ami a lehető legjobb helynek bizonyul. Szikrázó napsütés, homokos part, frissítő óceán, pálmafák, ingyenes napozóágyak és szinte az egész csak a miénk. Gyerekek módjára vetjük bele magunkat a vízbe, és egészen napnyugtáig maradunk.
Camara do Lobos
Tény és való, tényleg nagyon a szerencsére bízzuk a hazajutást, kiváltképp, hogy a stoppolás szempontjából alkalmasabb útszakaszon csak olyanok állnak meg, akik egészen más irányba mennek, így kénytelenek vagyunk egy körforgalomnál próbálkozni, s közben egészen be is sötétedik. Talán éppen ezért itt történik meg a legnagyobb csoda:: egyszer csak piros autó robog el mellettünk, aztán mielőtt kifordulna a körforgalomból, vidám dudálással és villogtatással tesz még egy kört, megáll és egy csibészes mosolyú sofőr int nekünk, szálljunk be, Funchalba megy ő is. Házig szóló fuvart ritkán lehet stoppolni, de nekünk ez is összejön, és közben még azt is megtudjuk, hogy a latin-amerikai szappanoperák nem is akkora kitalációk. José-Louis madeirai származású, Venezueláben született, amúgy Valenciában él és kereskedik, lényegében újrakezdte az életét, miután pisztolyt fogtak a fejéhez és mindent elveszített, de a drámai fordulatok ellenére boldog, otthon várja a felesége meg a gyermekei. Most az apjához jött; este még kifőzi a tésztát a három órán át lassú tűzön készült bolognaihoz, aztán felhívja az asszonykáját jó éjt kívánni, de azt nem árulja el, hogy felvett két gyönyörű nőt (az ő szavai), mert még agyoncsapná, biztosítja róla, hogy lassan lefekszik aludni… aztán fogja magát és elmegy táncolni. És persze ha ismét Madeirán járunk, most már tudni fogjuk, hogy van itt egy új legjobb barátunk.
Kellően lökötteknek a Montera a feljutás önmagában élmény, de lefelé szánkózhatunk az úriemberek segítségével
Nos, úgy látszik, a legjobb sztorik és legemlékezetesebb kalandok tényleg ott várnak, ahol a tervek elbuknak. Mert bár utolsó nap egy botanikus kerti mezítlábas lazulás után elhatározzuk, hogy felbuszozunk Monte városába, valahogy sikerül elnézni a Google Mapset és félúton szállunk le, hogy aztán még háromnegyed órán keresztül kutyagoljunk a legmeredekebb hegyi utcákon és hangosan átkozzuk a baklövést, de a csúcsra felérve csak nevetünk az egészen, miközben a templom lépcsőjén esszük a boltban vett venezuelai kenyeret és a sült csirkét, és fabulát költök a rizsszemeken vitatkozó galambokról, mert igazából sokkal jobb volt ez így, szebb kilátásokkal, mintha csak egy buszban zötykölődtünk volna fel. Szóval Madeira egzotikus és gyönyörű és varázslatos, de a legvarázslatosabb benne az, ahogy a spontaneitásában megmutatkozik az igazi arca.
