Fel volt adva az EKF-nél a lecke: a Gyárkert sikerkoncertjeinek zárása után valahogy el kellett érni, hogy az emberekben ne kapcsoljon be a gyász fokozatainak mechanizmusa - tagadás, düh, alkudozás, bánat és elfogadás – hanem ébren tartani őket; héj, az ünnepi évből van még négy hónap!
Alig mentünk bele a szeptemberbe és már kijelenthető, hogy ez sikerült.
A BALKAN:MOST fesztivál – aminek az elnevezésében a „most” nem a jelen pillanatra utal, sokkal inkább a szláv nyelveken való jelentésére, miszerint „híd” – plakátjai már régóta kint voltak Veszprémben. Ezek jelezték, hogy készüljünk egy fesztiválra, ami idehozza a Balkán világának kultúráját, legyen szó a zenéről, gasztronómiáról, de leginkább életérzésről.
Vagy talán inkább hidat épít a Balkánra. Arra a vidékre, aminek a neve a magyar köznyelvben jelzőként mindig valamilyen elmaradott, veszélyekkel tűzdelt dologra utal, ugyanakkor a „balkáni” a jég hátán is megél és megoldja a lehetetlennek tűnő kihívásokat is. Pont, mint a Macskajajban, amely film az egyik legnagyobb táplálója volt annak, hogy a Balkánra így gondoljon az átlag magyar.
Pedig ennél sokkal több van ebben a térségben és a mostani veszprémi fesztiválnak maradéktalanul sikerült erről lerántania a leplet. Már csütörtökön is megkapargatta az emberek kíváncsiságát az Óváros téren felállított színpad, de akkor még inkább a Várba, a Szentháromság tér felé, na meg a Fotonhoz orientálódott a közönség. Aztán eljött a péntek Dubiozával, majd a szombat Manu Chaoval és az egész Óváros az Utcazene feelingjét idézte meg. Ilyenre őszi időszakban még egy rendezvény sem volt képes Veszprémben.
Pedig ez tényleg balkáni volt, de a szónak nem a megszokott pejoratív értelmében. Nem csak a fellépők származása miatt, akik között bosnyákok, horvátok, bolgárok, észak-macedóniaiak, görögök, kakukktojásként pedig olaszok, spanyolok és magyarok is voltak. A fesztivál által ácsolt hídon az a kultúra jött át Veszprémbe, ami egyszerre hordozza magában a háborúkkal sújtott és gazdasági, valamint társadalmi lemaradottsággal küzdő térség vadságát, kiegészülve azzal a latin temperamentummal, ami mindvégig ott volt a Balkánon, csak hajlamosak vagyunk ezeket a náluk szerencsésebb történelemmel bíró mediterrán népeknek adni.
Talán csak az újságírói kíváncsiság miatt van, de mindig foglalkoztat egy koncert után, hogy vajon a fellépők milyen hangulatban érkeztek és távoztak innen. Mert hát végülis Európa kulturális fővárosába jöttek. Az EU legmagasabban értékelt kulturális kitüntetésével büszkélkedő városba. Úgy, hogy a Balkán országai közül nem is mindenki tagja ennek Uniónak. Voltak-e elvárásaik, fenntartásaik, vajon hova helyezték Magyarországot és benne Veszprémet a saját sztereotípiáik között?
Aztán nagyon hamar eljutott oda ez a gondolatmenet, hogy valószínűleg semmilyen elvárás nem volt részükről. Csak eljöttek, mert meghívták őket örömzenélni, mert ezt is ilyen déli sajátosság. Ha lehetőség van egy nagy bulit csinálni, akkor mindegy, hogy egy Szarajevó melletti külterületen teszik ezt, vagy egy ezeréves város főterén, ami jelenleg éppen Európa kulturális fővárosa. Mert ez valójában nem bonyolult dolog, ahogy a csevapcsicsa sem, nem is éri meg túlkomplikálni.
A BALKAN:MOST fesztivál tehát összességében több volt, mint egy zenei kuriózum. Egyszerre szórakoztatott, edukált, közösséget épített. Ráadásul nem csak a magyarok és a balkáni népek között, hanem széles körben Európában, hiszen talán ez volt az az EKF-es fesztivál eddig, ahol a legtöbb külföldi szót lehetett hallani a közönség soraiban is. Vajon ők, akik tőlünk is nyugatabbról érkeztek ide úgy érkeztek, hogy eljövünk a Balkánra, vagy eljövünk Közép-Európába fesztiválozni?
És mi magyarok, hogy tekintünk magukra? Balkáni nép vagyunk, csak szeretjük ezt letagadni, vagy tényleg csak külső szemlélődői vagyunk a tőlünk délebbre fekvő világnak? Mindenesetre bárhogy is van, valamit érdemes átvenni a Balkánról is, ami nem is olyan "balkáni".
