„A veszprémi lovas lett a kettesfogathajtó bajnok a Nemzeti Vágtán” – olvashattuk a hírekben a múlt héten. Ami azonban a hírekből kimaradt, hogy ki is ő, mi a fogathajtás, és miért éri meg ez a szerelem, - ezekről beszélgettünk Kovács Csabával.
Kovács Csaba
- Miért van az, hogy a magyaroknak jó eredményeik vannak a fogathajtásban, de a közvélemény nem tud szinte semmit sem erről, sem a sportról magáról, sem a hajtókról, kivéve talán a Lázár testvéreket?
- Minden bizonnyal azért, mert nagyon-nagyon nehezen követhető sport azok számára, akik nem minden nap folynak ebbe bele, nehéz megfejteni az eredményeket, hogy most akkor, ha valaki vezető pozícióban van, és mi alapján alakul ki ez az eredmény. Nem olyan, mint a futball, hogy látja, hogy rúgtak egy gólt, s akkor automatikusan vezetnek. Ez három nap összetett verseny, s abban a pillanatban, hogy valami kicsit bonyolult, sokak számára kezd érdektelenné válni. Ezért egy versenyszámra orientálódik szinte mindenki, a leglátványosabbra, a maratonra. A díjhajtás kicsit szakmai dolog, ott a lovak idomítottságát, elengedettségét, szerszámzatát pontozzák, minden olyat, amit egy laikus kevésbé lát. A maraton pedig az a szám, amit azok is élveznek, akik csak kimennek, s azt sem tudják, hogy ki az, aki a pályán van.
-Ezek szerint csak jól hangzik, de cseppet sem igaz, amit a szakma egy nagy öregje mondott, hogy a fogathajtáshoz, nem sok kell, csak „egy fej, egy jó kéz, jó ló, és kész”.
Szerintem roppant nehéz sportról van szó, annyira kevés a segítségnyújtási lehetőség - állatokról lévén szó, ők nem minden helyzetben azt szeretnék, amit mi. Neki nem lételeme, hogy egyik nap elengedetten, lazán, nyugodtan tegye a feladatát, másik nap menjen, mint egy megveszekedett őrült, majd a harmadikon legyen annyi intelligenciája, hogy ugyanazt csinálja, mint az első nap. Ráadásul két, három, négy ló, úgy kell összekombinálni, hogy egyik a másikat segítse, s ne hátráltassa.
-Mennyi időt, energiát kell erre napi szinten fordítanod?
Az összeset. S ezzel szemben a munka megbecsülése… úgy érzem, ez kicsit öncélú szórakozás, mert jó,hogy tele vagyunk kupákkal, eljárunk versenyekre, Magyar Derby győztesek vagyunk, amit idén sikerült is megvédeni, de ide a Nemesvámosi Sportistállóba, nem kopogtat be senki, hogy szeretne tanulni fogatot hajtani, vagy félkiképzett lovakat venni. Mikor elkezdtem, én megkerestem azokat a nagy öregeket, akik sikereket értek el. Volt köztük olyan, aki elmondani nem tudta, hogyan kéne, de próbáltam ellesni azokat a mozdulatokat. Most már én sokmindent el tudnék mondani, főleg azokat a versenytapasztalatokat, amiket saját káromon tanultam meg, mondjuk, hogy hogyan kell egy versenyre felkészülni. Mik azok a fontos dolgok, amiket előtérbe kell helyezni, például, hogy le kell osztani a szerepeket egy csapatban. Én azt szeretem, ha csak a versenyre kell koncentrálnom, ha van egy jó csapat mellettem, és szerencsére van.
-Ha ennyire melós, akkor miért éri meg?
Hát, ez a szerelem. Ilyen ez.
-Kettes fogathajtásban megnyerted a Nemzeti vágtát, a grandiózus díszleteken kívül ez miben különbözik egy normál versenytől?
Mindenben. Ez igazából nem is verseny, inkább cirkusz, de tény, hogy népszerűségi indexünk megugrott. Vegyes élmény számomra, nem gondoltam előtte, hogy ez az egész annyira nagy dolog lenne. A válogatón már láttam hova kell helyezkedni, hogy jó pozícióba kerüljek, azt is éreztem, hogy a lovakban is volt még tartalék. A Nemzeti vágta nem elsősorban a fogatokról szól, tavaly dobták be őket, hogy színesítsék a programokat, de el tudom képzelni, hogy jövőre még nagyobb számban lesznek, nem is baj, kicsit népszerűsíti a sportot.
-A közelebbi jövőben miket céloztál meg?
Nehezen indult az év, komoly lósérüléssel, és azzal, hogy egy olyan fiatal lóra kezdtünk időt, energiát pocsékolni, akiről túl hosszú idő után derült ki, hogy mégsem alkalmas erre a sportra. Fiatalítani kéne, de ez nagyon nehéz, ezerből egy olyan ló van, ami ilyen versenyre alkalmas. Eleve bármely speciális célra nehéz találni, például gyereklovat is, aki hagyja, hogy a lábai között bujkáljanak s a hátán kézen álljanak, s véletlenül sincs egy rossz mozdulata sem. A kiválasztásnál elsősorban, szerintem, a fajta a döntő, én letettem a voksomat a lipicai lovak mellé.
-Van nemzet – például a hollandok is köztudottan nagyon jók- vagy csapat, akikkel folytonos a rivalizálás?
Van, életre-halálra küzdelem megy, Selyben Zsolttal minden versenyen ” komoly” fogadásokat kötünk, díjhajtásban ő nyer, de maratonban sosem. Mindig mindenki valaki után méri magát, Lázár Zolival hasonló a habitusunk, ha van egy verseny, én nézem, hogy hol tudtunk volna fogni rajta. Ha megnézel egy maraton táblázatot, ott látni az eredményeket, hogy melyik akadálynál ki hányadik volt. A pályán A B C D E F kaput sorrendben kell meghajtani, s jobb kézre kell lennie a piros A betűnek. Sokféleképpen meg lehet közelíteni egy betűt, de ezt kívülről is nehéz követni. Trükkösen adják ki, nem sorban, én előtte úgy tanulom a pályát, hogy először bejárom, lassan, gyalog,nézem az íveket, aztán sportcipőben lefutom, máshogy jön a kép tempóban, ha nekiállsz sprintelni. A néző csak azt látja, hogy bemegy egy fogat, s azt sem tudja az ember, hogy mi merre, a nézőnek akkor van csak maximum valami látványosság, ha például elrohannak a lovak.
-A szövetségnek nincsenek törekvései arra, hogy nézőbaráttá tegye?
- Biztos vagyok benne, hogy embereket érdekelné, csak azért nem mernek mélyebben ezzel foglalkozni, mert nem értik. Akár kivetítőn, akár tévében, egy ügyes kommentátor érdekessé tudná tenni, mondjuk berajzolni az optimális utat, figyelni, hogy miért nem arra ment, miért azt választotta, elemezni, nos ez, jó kameraállásokból készített képekkel teljesen élvezhető lenne.
Nagy üzlet van benne, csak olyan füleknek kell ezt meghallani, akiket érdekeltté lehet tenni.
