Az első középkori lovagi tornákról szóló feljegyzéseket Franciaország XI. századi történelmében kell keresni, aztán nagyon hamar német és brit területeken is megjelent ez a szokás, majd szétterjedt egész Európában, benne Magyarországon is. Szent László, Zsigmond, Könyves Kálmán és III. Béla királyunk is előszeretettel rendezett ilyen tornákat, aminek sokkal több jelentősége volt annál, hogy kvázi, mint egy középkori sportesemény a lovagok összemérjék erejüket, ezzel pedig szórakoztassák a közönséget.
A lovagi tornák egyfajta seregszemleként is funkcionáltak. Hogy megértsük ennek lényegét jobban bele kell menni a középkori társadalmi rendszerbe. Akkoriban a feudum, a földbirtok határozta meg ezt a rendszert. A földbirtokosoknak pedig egy mindenek feletti feladata volt, hogy megvédje a saját és országának a területét. Ehhez pedig rendelkeznie kellett olyan harcosokkal, akik nem csak létszámukban, de képességükben is alkalmasak voltak a feladatra. Rájuk emlékezünk ma úgy, mint lovagok, akik viszont békeidőben sem pihentek, különböző lovagi tornákon tartották edzésben magukat, vagy éppen itt készültek fel a közelgő háborúra.
Lándzsatörés (Nürnbergische Cronica, 1626, kézirat, Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár)
Ezek az események amellett, hogy a király számára seregszemleként is funkcionáltak, ahol felmérhette, hogy országának védelme milyen állapotban is van, a lovagok számára a társadalmi felemelkedés lehetőségét kínálták. Ez egy hosszú és fáradtságos folyamat része volt, hiszen szinte minden ilyen harcos apródként kezdte pályafutását, ahol egy másik lovag segítőjeként kísérte a harcokat, majd idővel és jónéhány megnyert lovagi torna után pénzt, megbecsülést és a feljegyzések szerint akár egy úri hölgy kezének elnyerését is kínálta a lovagi lét. Tehát, amikor a romantikus lovagi történetekben egy hölgy szerelméért küzdenek a férfiak, az nem is áll olyan távol a valóságtól.
A lovagi tornák emellett intézményesítették a harcokat, ezzel pedig visszaszorították a felesleges vérontást, ami még a keresztény Európa előtti korokban, főleg a kelta és germán törzseknél megfigyelhető volt hasonló párbajok alkalmával.
A keresztény Európában diplomáciai jelentőséggel is bírtak a lovagi tornák. Sokszor az országba látogató idegen uralkodó tiszteletére szervezték meg őket. III. Béla például 1189-ben az országon áthaladó Barbarossa Frigyes tiszteletére Esztergomban szervezett egy nagyszabású lovagi tornát.
Persze nem csak ezek a megmérettetések szolgáltak az igazi harcokra való felkészülésre. A vadászatoknak is ugyanilyen szerepe volt. A középkori hírszerzésben fontos információnak számított, ha egy király nagyszabású vadászatot szervezett, akkor valószínűleg harcba vonult, hiszen itt töltötték fel az éléskamrát és készítették fel a lovagokat a háborúra.
De maradjunk a lovagi tornáknál, amelyeknek különböző formái is ismertek. Páros és csoportos küzdelmeket is szerveztek. Előbbinél gyakran teljes vértben, lóháton csaptak össze, a cél pedig az volt, hogy lándzsájukkal kifordítsák a nyeregből a másik lovagot. Ha itt nem tudták eldönteni, hogy ki a rátermettebb, akkor vívás következett, ha itt sem született döntés, akkor pedig birkózással zárták le a viadalt.
Amikor nem egy az egy ellen küzdöttek a lovagok, akkor csoportosan összeállva, két csapatként mérkőztek meg. Ezt hívják buhurtnak. Idővel a lovagi tornákon egyre nagyobb figyelmet kapott a biztonság, hiszen nem az volt a cél, hogy teljesen leamortizálják magukat a lovagok az éles küzdelmek előtt. Ezért külön páncélok készültek a lovagi tornákra, az itt használt fegyverek is tompábbak voltak, de volt olyan is, amikor fából készítették el a kardokat, buzogányokat.
Komoly sérülések és olykor halálesetek így is történtek. Az egyik legismertebb tragédia II. Henrik francia királyhoz kötődik, őt egy lovagi tornán érte el végzete, amikor a fa lándzsa úgy hasadt szét, hogy az pont a sisakjának a résén be tudott hatolni a király koponyájába. Németországból pedig olyan feljegyzés maradt fent, amikor egy buhurt tornán 60 lovag veszett oda. Ezeknél a beleseteknél sokszor nem is a sebzések okozták a halálos sebet. Előfordult, hogy a nehéz és meleg páncélban a lovagnál hyperventilláció lépett fel, a pályán a felkavart por miatt pedig megfulladt. De olykor előfordult az is, hogy egy tornán szerzett seb elfertőződött, vagy a harcos agyrázkódást kapott, ezek után pedig a helytelen kezelés miatt a szövődményekbe halt bele az ember.
Magyarországon a lovagi tornák virágzása az Anjou-korban volt. Ilyenkor nem egy alkalommal előfordult, hogy maga a király is beállt a lovagok közé, akár párviadaloknál, akár csoportos küzdelmeknél. Szintén egy korabeli feljegyzés ír arról, hogy Károly Róbert egy ilyen küzdelem alkalmával kiverte Hont-Pázmány István nemesének három fogát is. Fájdalomdíjként a nemes úr három Bihar megyei falut kapott a királytól.
Ugyanígy Zsigmond is részt vett ilyen tornákon, ő komolyabb európai diplomataként külföldön is szívesen szerepelt ezeken az eseményeken. Állítólag a magyar király előszeretettel inkognitóban lépett pályára és csak a játék végén vette le sisakját, hogy felfedje, valójában egy királyt látott küzdeni a közönség. Konkrét írásos emlék erről a cselről a konstanzi zsinaton tartott lovagi torna leírásából maradt fent.
A klasszikus középkori lovagi tornák végét a Mohácsi-vész jelentette, utána szinte megszűntek ezek a játékok az akkori Magyarország területén. Báthori Zsigmond, erdélyi fejedelem még szervezett szervezett ilyet, de aztán megérkezett a kor szokásai közé a huszárjáték, ami finomabb módon, de tovább őrizte ezt a hagyományt.
A középkori buhurt játékoknak, azaz, amikor csoportosan küzdenek meg egymással páncélban a férfiak ma is több követője van, sőt, saját sportágnak is minősül meghatározott szabályokkal. Szombaton, akik kilátogattak a Veszprémvölgybe pontosan egy ilyennel találkozhattak. A II. Középkori napokon magyar, cseh és horvát buhurt harcosok is érkeztek a Királynék városába. A három a három elleni küzdelmekben az jelentette egy játékos kiesését, ha sikerült őt földre vinni. A menet pedig akkor ért véget, amikor az egyik csapat az ellenfél mindhárom tagját legyőzte így. Közben csattantak a fegyverek, nyikorogtak a páncélok a közönség pedig ovációval fogadta, amikor egy teljes erőből a másik páncéljára mért ütéstől a lovag talpon maradt. Kívülről lehet, hogy erőszakos játéknak tűnik, de mindent elárult a lovagiasság nemes mibenlétéről az, amikor a versenyszámok végén az ellenfelek egymást felsegítve, péncélban összeölelkezve vonultak le a küzdőtérről.
A modern buhurt játékokról még tavaly, az első veszprémi verseny előtt írtunk bővebben, akkor Ujvári Ádám, a Ferreus Lupus csapat vezetője mesélt számos érdekességet erről az életformáról.
