Az est kronológiájában is követi a mozifilmet. A halálra készülő énekesnő még elmeséli élete történetét. Az egész előadás egy gyönyörű monológ, a leghíresebb dalokkal fűszerezve. Egy kicsit zavar, hogy Vári Éva nem eredeti nyelven énekli a slágereket, viszont ugyanakkor érthető, hiszen szövegüket beépíti a történetbe. A dalokkal is mesél. Az előadás statikus, a művésznő gesztikulációja, és hangi játéka így is teljessé teszi a produkciót. Helyenként kiesik a szerepéből, de ez nem töri meg a nézőben a varázst. Alkatilag nagyon más ez a két nő, Piaf törékeny. Vári sokkal erőteljesebb, de oly annyira tökéletesen átvette, lemásolta, a piafi testtartást, kéztartást, a tipikusan piafi mozdulatokat, hogy elhiszem, őt magát, Edith Piafot látom a színpadon. Nagy segítség ebben az árnyjáték.
Dicséret Vári Évának, hogy minden eszközt belevisz az előadásba, amire csak lehetősége van egy monodrámában. Igazából nincs díszlet, csak jelzésértékű, nem jelennek meg a partnerek a színpadon, lelki szemeink előtt mégis megjeleníti őket.
Bizony nem könnyű az előadóművész feladata. Edith Piaf
hangját, és nem mindennapi személyiségét keveseknek sikerült csak tökéleteshez
megközelítően visszaadni. Ilyen hang tán évszázadonként egyszer születik. Tehát
nagy a vállalás, de megoldja a feladatot. A közönség pedig szemmel láthatóan
imádja. A Milord-ot dübörgő tapssal kísérik a nézők. Nekem talán csak egy dolog
hiányzik azon túl, hogy furán hangzanak magyarul a franciául belénk ivódott
híres sanzonok. A történet halad előre, Edith megtörik, beteg lesz, utolsó
erejét összeszedve is a színpadra áll, mert csak addig él, míg énekelhet.
Ezt a fizikai és lelki állapotromlást nem játsza el Vári Éva, csak elmeséli. Ami nem zavarna, ha ez a koncepció kísérte volna végig az egész előadást. A hangi játék ez esetben kevés, a testnek is játszania kell. Summa summarum, lehet még tökéletesíteni az estet, de így is meghatározó élményt nyújt.
