A Valóság nem ellenség című konferencián a klímaváltozás társadalmi hatásairól hallhattunk előadásokat, mindegyik felszólaló sajátos aspektusból közelítette a témát. Gelencsér Andrást, a Pannon Egyetem rektorát, valamint András Ferencet, az ÉMNL alprojekt vezetőjét kérdeztük arról, milyen hatása volt a konferenciának, s miként lehet elérni, hogy a klíma kapcsán fölmerülő kérdések, hitek és tévhitek nagyobb nyilvánosságot kapjanak.
Milyen kihívások voltak az első, vagyis a három évvel ezelőtti konferencián, és mennyiben volt könnyebb dolguk a mostani rendezvényen? Vagyis mennyire lekövethető, hogy az emberek egyre többet foglalkoznak a témával?
Gelencsér András: Már az első konferencián is cél volt, hogy a különböző tudományterületek kommunikáljanak egymással. Sajnos egyáltalán nem jellemző, hogy a tudomány képviselői szót értsenek egymással. Elveszett az a holisztikus szemlélet, ami annak idején – például az ókori filozófusok korában – még megvolt. Akik a tudományos eredményeket alkották, mind komplexen gondolkodtak, ezért tudtak áttörést hozni. Mondhatni polihisztorok voltak, ma viszont merev alapokra épül, egymástól elkülönülő keretek közt működik a tudomány rendszere. Muszáj lenne látni, hogy a világ komplex, minden mindennel összefügg.
András Ferenc: A szóban forgó három konferencia a társadalomtudományi alprojekt égisze alatt valósult meg, ugyanakkor az éghajlatváltozás problémája nem engedi, hogy a tudományok egymástól függetlenül végezzék a feladatukat. A kérdések globálisak, a válaszok a szaktudományok felől érkeznek, a válaszokat felhasználó döntéshozók horizontja pedig alapvetően lokális. Ezek a különbségek fenntarthatatlanok, egyre sürgetőbb a holisztikus szemlélet.
G. A.: Az első konferencia várakozáson felüli volt. Számomra mondhatni sorsfordító: rákényszerített, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket addig csak magamban kellett lejátszanom, széles közönség előtt mondjam el, méghozzá laikusok előtt. Kihívás volt, hogy egyrészt emészthető kontextusba helyezzem, amit a világról gondolok, másrészt hogy megtaláljam azokat az összefüggéseket, kapcsolódási pontokat, amelyek révén a téma a komplexitásán túl világos is lesz. Emlékszem az elkerekedő szemekre, hogy mekkora sokkot okozott, amit akkoriban mondtam. Pedig számomra triviális dolgok hangzottak el, csak ugye a belátás, a gondolkodás nem mindig prioritás. Már korántsem pusztán az éghajlatváltozásról beszélünk. A téma szépen kitágult a következmények, a társadalmi és a gazdasági aspektusok irányába.
A. F.: Vagyis a célt elértük: a társadalom számára hozzáférhetővé tettünk természettudományos eredményeket. Ezekről az eredményekről érdemes megjegyezni, hogy nem néhány éve, hanem évtizedek óta mondogatják. Nekünk a kötelességünk, hogy mindennek teret adjunk, hiszen az emberiség életminőségét, a létét befolyásolja. „A valóság nem ellenség”, ez volt az idei konferencia címe. A valóság egyrészről semleges, odakint lévő valami, de az ember számára soha nem lesz semleges az, ami hat rá, ami fenyegeti. A döntéshozóknak igenis komolyan kell venni azt, amit a természettudósok képletekben, adatokban leírnak. Ha nem tudunk kalkulálni az eredmények következményeivel, azzal, hogy hová juthatunk, akkor hiábavaló minden tudományos erőfeszítés.
Mi alapján válogatták össze a harmadik konferencia előadóit? Mi volt a rendezési elv?
G. A.: A konferencia címe, „A valóság nem ellenség”, valójában egy idézet, Székely János püspök egyik nyilatkozatából kölcsönöztük. Ezzel a korábbi konferenciákhoz képest hangsúlyoztunk egy új dimenziót, nevezetesen az egyház szerepét. Unikális, mert a tudomány természeténél fogva nem emeli be a párbeszédbe a vallási nézőpontot. Jelenleg azonban mintha megfordultak volna a szerepek: a szekularizált gazdasági és politikai szereplők mintha dogmatikusan, elvakultan követnék saját érdekeiket, míg az egyház a józan észre int. Gyártottunk is erre egy kifejezést: inverz felvilágosodás. A racionalitás hangja most az egyház felől jön.
A. F.: A konferencián a lehető legkülönbözőbb területek szakemberei keresték a választ. Az előadók válogatási elvénél fontos volt, hogy a különféle tudományágak vívmányait a köztudatba emeljük, és a döntéshozók elé tárjuk.
Régen a filozófusoknak az egyik legfontosabb dolga volt, hogy szintetizálják, összegezzék a szaktudományok eredményeit a társadalom számára. Ezt a szerepet ma is be kell tölteni, ennek modern formája a multidiszciplináris konferencia. S itt bizony helye van, ahogyan rektor úr is fogalmazott, a keresztény hagyomány szereplőinek: igenis be kell vonni őket a globális kérdésekről szóló diskurzusba, mert gondolkodásuk mélyen gyökerező racionális elemeket hordoz.
A tudomány küldetése, hogy a többféle mitikus és irracionális, eltorzult érdekek fölött ésszerű választ találjon, vagy legalábbis utat jelöljön ki, amennyire ez lehetséges.
Mit tegyünk? A konferencia adott lehetséges választ?
G. A.: Ha választ nem is lehet adni, irányt mindenképpen tudtunk mutatni. Önmagában eredményes, ha elővesszük az agyunkat és gondolkodunk – már elnézést a markáns megfogalmazásért. Ha kritikusan viszonyulunk a környezeti propagandához, és nem kergetünk rózsaszín ábrándokat, már önmagában előremutató. Viszont a világ sajnos túlnőtte magát, és mint tudjuk, csupán az illúziók világában létezik mindenre megoldás.
A. F.: A legfontosabb, hogy – mivel a változás az életünk minden területét érinteni fogja – teljes szemléletváltás szükséges. A szelektív hulladékgyűjtéstől a politikai döntéshozók megválasztásáig. Vajon milyen értékrendet adunk át a gyermekeinknek? Minden molekulát érintenie kell az új szemléletnek.
Jól látom, hogy az első konferencia tétje az volt, hogy egyáltalán bekerüljön a köztudatba a klímakérdés témája, míg mostanra már mindenki látja, hogy a probléma valós, s immár a megoldási lehetőségeket kutatják?
G. A.: Abszolút így van. Az első rendezvény inkább egyfajta ráébresztés volt, vagy felébredés. A konferencia után rengeteg sajtóorgánum megkeresett, tehát innen indult el a lavina, végül országosan is bekerült a köztudatba az, amit erről a témáról képviselek. Tehát az első és a második konferencia között már egyértelműen láttuk a változást.
A. F.: A második konferencián egy kerekasztal beszélgetés keretében már be tudtuk mutatni Gelencsér András legújabb könyvét: az „Ábrándok bűvöletében”-t. A természettudós felvette az előbb említett filozófiai kihívás a kesztyűjét, ami nem szokványos: szaktudós szólal meg, egzakt tudományos eredményekkel, közérthető konklúziókkal. Ugyanakkor nagyon közérthető, olvasmányos könyvről beszélünk. Nem véletlen, hogy Áder János az előadásai során az Ábrándok bűvöletében-t ajánlja közönségének olvasásra.
G. A.: Engem meglepett a könyv visszhangja. Annyira nyilvánvaló dolgokról szólok, úgy véltem, ezt mindenki tudja. De mégsem. Mire gondolt mindenki? Arra, hogy a szélerőművek maguktól nőnek ki a földből? Teljesen triviális dolgok nem voltak a köztudatban. Szerencsére ez mára sokat változott, de vajon eleget?
Vegyük a politikusokat: hogyan képviselik a zöld értékeket, amikor azt sem tudják, valójában miről van szó? Tévhitek sokaságáról lehet olvasni, amelyekről úgy hiszik, megoldásként szolgálhatnak. Nem igaz, hogy végtelen energia áll a rendelkezésünkre, és soha nem is lesz igaz. Téves út régi léptékkel összehasonlítani a mait. Sokan azt mondogatják, korábban is sikerült megmenteni a bolygót, most is sikerülni fog. Képtelen fogalmakkal és célokkal dobálóznak, melyekhez igazodva olyan léptékű beruházásokra lenne szükség, ami felfoghatatlan.
Íme egy példa: a növekvő globális energiatermelés a fosszilis energiahordozókról való teljes leválasztása érdekében (már ha ez lenne az irány, persze nem az) csekély háromezer (!) Paksnál nagyobb atomerőművet kellene építeni, húsz év alatt. Vajon menni fog? Az elmúlt két évtizedben mindössze néhány tucat épült, azok is elég nyögvenyelősen, óriási késésekkel és többletköltséggel. Szóval mi is a realitás…? Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: mire gondolhatott a költő?
Alkalmazkodni lehet? Felkészülni arra, ami jön?
G. A.: Mindenképpen. Az alkalmazkodás megkezdődött, már most nagyon sokan a nyári forróságtól teszik függővé, hogy hová költözzenek. Az éghajlatváltozás hatásai jelenleg is itt vannak velünk. Globálisan kellene kezelni, ami elég nehéz.
Vannak ötletek, elképzelések, például, hogy miként lehetne korlátozni a szarvasmarhák metánkibocsátását olyan speciális táppal, ami alga tartalmú. De ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy ez Indiában működőképes lehet az utcán kóborló tehenek metánkibocsátásának korlátozására? Ha valaki csak a saját szűk világában tud gondolkodni, utazzon el a fejlődő országok valamelyikébe és nézzen körül… Az európai ember el van telve magától, és azt gondolja, ami itt megoldható, az máshol is az.
A másik „kedvencem” a tizenötperces város: jól hangzik, hogy negyedórán belül elérhető gyalog a munkahelyed, nem kell kocsiba szállni, minden egy karnyújtásnyira van. És akkor most gondoljuk végig a kínai toronyházakat, ahol csak az tart tizenöt percig, hogy a tetejéről a földszintre érjen a lift. Vágyvezérelt és abszurd dolgok ezek, s többnyire buborékban él, aki elhiszi ezeket – mint a laposföldhívők.
A.F.: Úgy tűnik, az emberiség a természet nagy pofonjára vár, ami majd észhez téríti és alkalmazkodásra kényszeríti. De ez nem egy ilyen küzdelem. Boksznyelven szólva: a testütések sorozata már megkezdődött, ami előbb vagy utóbb, de könyörtelenül térdre kényszerít. Nem egyszerre a glóbusz minden pontján, hanem eltérő időpontokban a különféle kultúrákban. Tehát nagy a tét, hogy ki mikor ébred tudatára, mi is az ábránd, és mi a valóság.
