Indulási oldal
Magyarország, Budapest, Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér, 2023 tavasza. A terminálon három veszprémi várakozik: Grászli Bernadett, a Művészetek Háza Veszprém igazgatója, Toroczkai Csaba és Kovács Bálint fotográfusok. Amolyan kulturális delegációként vannak jelen: az EU-Japan Fest program keretében meghívást kaptak, hogy tíz napot Tokióban és a környékén töltsenek. Ez egy olyan kezdeményezése a japánoknak, amelyben minden évben Európa kulturális fővárosaival keresik a kapcsolódási pontokat.
A különleges élményt azonban nem adják könnyen: több mint 17 óra utazás és egy Helsinki-i átszállás vár rájuk, az orosz–ukrán háború miatt ugyanis kerülőúton kell repülni. De ez még csak a komplett időutazás kezdete: mire Tokióban landolnak, mintha néhány évtizedet is előreugrottak volna.
Érkezési oldal: Tokió... a józanul futurisztikus
Bár az elmúlt években a zen, az erdőfürdőzés és a slow life mozgalom elterjedésével főleg Japán hagyományai és kulturális öröksége volt előtérben, a „felkelő Nap országa” high-tech vívmányairól legalább annyira híres. Élőben találkozni ételt felszolgáló robotokkal, utazni egy 700 km-t 2 óra alatt megtevő, zárható esernyőtartóval és beépített masszázsüléssel rendelkező vonaton vagy éppen rácsodálkozni a mindenféle hangot kiadó, csicsergő, gombnyomásra ülőkét melegítő nyilvános vécével persze teljesen más élmény.
Bálint bevallása szerint ez őt is sokkolta, pedig korábban évekig élt Amerikában és Londonban, volt tehát összehasonlítási alapja a modern megoldásokat illetően. Igaz, ezek az utópisztikus megoldások gyakran nem is a technológiai újításokból fakadnak, hanem a japánok józan belátáson és alapvető értékeket szem előtt tartó gondolkodásán.
Zen az ebédszünetben
„Van egy képem Csabáról, ahogy az oldalán ott lóg a szemeteszacskó: az első nap kötöttük rá, Tokióban ugyanis nincsenek kukák az utcán. Viszont szemét sincsen: vagy hazaviszik, vagy beviszik a boltba, ahol kérdés nélkül beveszik. Olyan nincs, hogy valaki egyszerűen eldobja, mert itt szégyen, ha egy kicsit is kilógsz a sorból” – meséli Bálint, akinek egyébként régi álma valósult meg a japán úttal. A szigetország kultúrája iránti vonzalma még gyerekkorában kezdődött a szamurájkardokkal, majd ez még jobban elmélyült, amikor a történelmükről tanult az iskolában, arról az alázatról és fegyelemről, ami már a II. világháború utáni talpra állásuk során is jellemezte a japánokat.
Ez az attitűd volt most is, ami leginkább lenyűgözte. „A japánok nagyon tisztelik a környezetüket. Tokió tele van zöldfelülettel, a banki alkalmazottak ebédidőben az épület előtt kertészkednek, szinte virágillat lengi be az utcákat. Ez valami hihetetlen, hogy ott vagy a világ legnépesebb városában, mégis tisztaság van, szépek, rendezettek a parkok – amelyek gyakran belépősek –, kellemes a levegő. Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy az utcán nem lehet dohányozni, csak az arra kijelölt zárt terekben, az autók nagy része elektromos és dugók sincsenek, illetve Tokió egy viszonylag új város: látszik, hogy amerikai mintára épült, nagyon szélesek az utak, minden apró részlet a helyén van és minden az olajozottabb működést szolgálja. Ilyen például, hogy a pályaudvaron különböző színekkel vannak felfestve a vonalak, csak követned kell őket és odavisznek a peronhoz, amelyről a vonatod indul. Pofonegyszerű megoldás, nálunk mégsem alkalmazzák.”
Egyedül tömegközlekedő japán gyerekek a nagyszüleiktől kapott iskolatáskával
Errefelé az is megszokott, hogy a gyerekek egyedül közlekedjenek: Tokió közbiztonsága hihetetlenül jó. Bálint számára elég beszédes volt az a kép, amikor reggel hétkor a metrón egy srác úgy aludt, hogy a pénztárcája és a telefonja mellette hevertek az ülésen, és senki sem akarta ellopni azokat. „A japánok nemcsak a természetet tisztelik, hanem egymást is. A metrók például nagyon zsúfoltak, mindenki siet, és bár biztosan ők is idegesek, ez kívülről nem látszik. Nem mennek neked, nem löknek fel, fegyelmezetten, sorban haladnak a helyiek, nincs az a feszültség, amit más nagyvárosokban tapasztaltam. Nagyon szabálykövetőek a japánok, valószínűleg ettől is működik jól a társadalmuk” – magyarázza. Persze biztos ennek is vannak hátulütői. Tokió sem a megtestesült utópia, gondoljunk csak az öngyilkosságok magas számára. Látogatóként mindenesetre nagyon pozitív benyomást nyújt. „Számomra csodálatra méltó a japánok gondolkodása, hogy nem az önzés van bennük, hanem az, hogy ami a köznek jó, az nekem is jó.”
Bálint akció közben
Tokió… a bájosan furcsa
Mindenben persze a japánok sem követik a szabályokat, nem mindig józanok, és a sorból is bőven ki tudnak lógni. Elképesztően tudnak rajongani, néha már-már infantilis módon: a városban egy egész negyedet megtöltenek a játékboltok, ahol különböző Pokémon-kártyákat lehet beszerezni gyakran horror árakon, vagy órákat eltölteni azzal, hogy egy játékkart nyomogatva próbáljuk meg kihalászni az áhított manga és anime figurákat. A legnagyobb fanatikusok szívesen be is öltöznek kedvencüknek, és általában véve is jellemző Tokióra ez a gyermeki megnyilvánulás a mindenhol felbukkanó aranyos rajzokkal.
„Fix programunk kevés volt, leginkább arról szólt ez a tíz nap, hogy a saját szemünkkel fedezzük fel a környéket. Voltunk vidéken, a Fujinál, Mikomoto Pearl Islanden, a gyöngyhalászok szigetén, és a régii fővárosban, Kiotóban is, de utóbbi kevésbé varázsolt el – idézi fel az emlékeket Bálint. – Ezek a régi épületek is nagyon szépek, de úgy éreztem, egy hamis képet látok. Minden a harmadik ember turista, a külföldiekre van felépítve az egész, én viszont jobban szeretem, ha valami eredeti” – magyarázza.
Fotósként is azokat a pillanatokat, helyeket, embereket szerette volna lencsevégre kapni, amelyek igazán autentikusak, kifejezetten japánok. Az egyes „őrületek” szerint kialakított kutyás-macskás kávézókat, ahova napokkal előtte asztalt kell foglalni. Az éttermeket, ahol mindenütt ki vannak rakva műanyagból az ételek, és amire egy egész iparág állt rá. A 100 méterenként felbukkanó automatákat, amelyekben meglepően korrekt áron kapható brutálisan élénkítő hatású zöld tea és egészséges szendvics is.
S bár a helyiek nem túl nyitottak és az angolt sem beszélik, Bálint igyekezett megismerni az ország embereit is, hiszen mégis csak ők azok, akik azzá teszik a helyet, ami. Telefonon, Google fordítóval kommunikált velük, így jutott be például a Fujinál egy családi vállalkozásként működő étterem konyhájába, készített portrét a parkban rajzolgató bácsiról, a Sibuja kereszteződésben önmagát promotáló influenszerről, a hazametrózó gyerekekről, akik hagyományosan a nagyszüleiktől kapják az iskolatáskájukat elsős korukban, és Tokió első, egyben legidősebb női állatorvosáról is.
Kis magyar vonatkozás Tokióban
Egyébként meglepő, de a japánok ha épp nem teljesen autentikusak, azt is meg tudják csinálni úgy, hogy a maga nemében az legyen: tényleg nem rejtik véka alá a rajongásukat, és ha valami tetszik nekik, azt gond nélkül lemásolják. Így aztán van saját Eiffel-tornyuk, Szabadság-szobruk, de még Erzsébet hídjuk is.
„Ez minden területen jellemző rájuk: ha valamit jónak találnak, nem szégyellnek tanulni és a saját képükre formálni azt a dolgot, akár sokkal jobbat kihozva belőle – teszi hozzá Bálint. – Valahogy az alázat nyilvánul meg ebben is. És ez szerintem roppant szimpatikus.”
