1946 és 1948 között körülbelül 185 ezer német nemzetiségű magyart fosztott meg állampolgárságától, majd azzal együtt ingóságaiktól és házaiktól a szocialista berendezkedésű magyar kormány. A meghurcoltatásuk végül abban teljesedett ki, hogy el kellett hagyniuk lakhelyüket, ahol több generáció óta éltek és váltak szerves és hasznos tagjaivá a magyar társadalomnak.
Nem volt ez másképpen Veszprém környékén sem, ahonnan 10 ezer német nemzetiségű embert telepítettek ki, egy részüket Németországba, de sokan voltak, akiket a marhavagonokba zsúfolva a Szovjetunió területére küldtek.
A településen a mai napig minden évben megemlékeznek erről január 13-án – 1946-ban ezen a napon kezdődtek a márkói kitelepítések – amikor a falu tagjai a helyi templomban gyűlnek össze, hogy a németül celebrált mise után koszorúkat helyezzenek el a tragikus eseményre emlékező emlékműnél a templom udvarán.
A pénteki eseményen először Hartmann Antal polgármester köszöntötte a megjelenteket, akik között több magas rangú tisztviselő is jelen volt, köztük Soltész Miklós egyházügyi államtitkár, Ovádi Péter, országgyűlési képviselő, Englenderné Hock Ibolya, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, valamint több katonai vezető is.
A polgármester rövid beszédében felidézte, hogy az ő családja is érintett volt a kitelepítésekben, azt megelőzően pedig a meghurcoltatásokban, amikor alig másfél év alatt öt különböző házban kellett lakniuk, miközben készültek a leltárok és a kitelepítési listák. Majd eljött az a januári nap, amikor teherautókon vitték el őket a herendi vasútállomásra, ahol három napig még egy marhavagonba zsúfolva várták, hogy elinduljon a szerelvény. Volt viszont olyan, aki már nem tette meg az utat új lakhelyére, mert szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat és elhunyt a vonaton.
Márkóra a következő 10-20 évben szivárogtak vissza a németek és kezdtek új életet, akik viszont nem jöttek vissza, azok, amikor látogatóba érkeztek hozzájuk magyarországi rokonok, vagy ismerősök, csak egy képet kértek régi házukról és egy marék magyar földet.
Englenderné Hock Ibolya Németek Országos Önkormányzatának részéről beszédében felhívta a figyelmet egy fontos demográfiai problémára, miszerint a legutóbbi népszámlálás elé nagy bizakodással tekintettek, de az eredmény csalódáskeltő volt, mert egyre kevesebben vallották magukat a német nemzetiség tagjának. Pedig véleménye szerint soha nem volt még annyi lehetőségük a kultúrájuk ápolására, vagy éppen a nemzetiségi oktatásuk megszervezésére, mint manapság Magyarországon.
Beszédében felhívta a figyelmet a közelgő önkormányzati választásokra, amelyen arra kérte a német embereket, hogy minél többen vegyenek részt, hiszen elődeik is a német identitás és kultúra fennmaradásáért szenvedtek annyit.
Végül Soltész Miklós államtitkár szólt a megjelentekhez. Ő a történelmi felelősségről beszélt az elején. Ahogy fogalmazott, a mai napig nem lehet felfogni, hogy mi vezérelte Potsdamban a nagyhatalmakat, hogy a háború lezárása után még további gyötrelmeket okozzanak az embereknek. Békediktátumok és két szörnyű ideológia, a nemzeti és internacionalista szocializmus voltak azok, amik emberek millióinak okoztak szenvedést.
A nagyhatalmak mégsem tértek észhez a mai napig és nem tanulnak ebből, fogalmazott élesen az államtitkár. Ma is az erősebb államok packáznak a kisebbekkel különböző gazdasági érdekek mentén. Ma is szűk elitek próbálnak rákényszeríteni emberek millióira szenvedést és diktatórikus módon erősíteni a háborúkat a béke helyett, mondta. „A kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan. Mi békében akarunk élni.” – zárta gondolatait.
Ezután a megjelentek katonai díszőrség mellett közösen megkoszorúzták az emlékművet a templom mellett.
