A történet két kulcsszereplője Josip Jelacic, horvát bán, a császári seregek tábornagya és Habsburg–Lotaringiai István, Magyarország nádora.
Utóbbi a Habsburg-ház vérvonalából származó főherceg volt, akinek már apja, József is nádor volt, ő ötvenegy éven át töltötte be ezt a tisztséget és már éltében is úgy emlegették, mint a „legmagyarabb Habsburg” hiszen elterjedt róla, hogy a magyarokra tisztelettel és szeretettel tekint, reformgondolkodásával pedig Széchenyinek lett eszmetársa. József nádor fiát, Istvánt is ebben a szellemben nevelte, ezért amikor apja halála után 1847-ben ő foglalta el a nádori tisztséget, a magyarok körében való népszerűsége már magától értetődő volt.
Josip Jelacic ereiben szintén nemesi vér folyt és ugyancsak az apai karrierívet követte azzal, hogy nagyon hamar a katonai pályára állt a császárság berkein belül, akikkel az egész családja szoros kapcsolatot ápolt. Josipot is I. Ferenc József ajánlásával vették fel a bécsi Mária Terézia Lovagi Akadémiára, ahol több harcnemben is kiválóságáról tett tanúbizonyságot, mellette pedig folyamatosan művelte magát, a horvát mellett németül, olaszul és franciául is megtanult. A Balatonnál történt események idején már horvát báni címmel is rendelkezett, miközben zágrábi főhadparancsnok is volt, ezzel gyakorlatilag ő irányította a teljes horvátországi katonaságot.
Hogy pontosan megértsük, mi történt a Balatonnál érdemes rövid ideig kitérni Jelacic kinevezéseire is, ami egy politikai manőverrel is felért a császári udvar részéről a magyar mozgolódásra reagálva, hiszen először a nemzetiségeket, köztük a horvátokat akarták felhasználni a magyar szabadságharc ellen, Jelacic pedig tökéletesen megfelelt annak, hogy ezt képviselje.
Így érkeztünk el 1848 szeptemberéhez, amikor a Jelacic vezette hadoszlop már betört Magyarország területére és a Balaton déli partján elindult Pest-Buda felé.
A magyar országgyűlés ekkor úgy döntött, hogy István nádort bízzák meg, hogy legyen a dunántúli magyar haderő főparancsnoka. Ezzel, hogy egy Habsburg személyt neveztek ki, a Batthyány-kormánynak az is volt a célja, hogy a hadsereg dinasztikus érzelmű tisztjeit is megnyerjék maguknak a pattanásig feszült helyzetben.
Igen ám, de István nádor ezzel két tűz közé került. Habsburg főnemesként és a császári udvar kvázi helytartójaként Bécs utasításait kellett követnie, miközben a hadsereg főparancsnokaként a magyar nemzet iránti kötelezettségeinek is eleget kellett tennie.
Ebben a kettős szerepében betöltött küldetése látszólag kudarcra volt ítélve, egy kompromisszumos megoldásként viszont az a döntés született, hogy ahelyett, hogy a magyar seregek élén Jelacic ellen vonulna, személyesen egy békéltető tárgyalást kezdeményezett a horvát bánnal, aminek a helyszíne is egy független terület lett volna, a Balatonon a Kisfaludy gőzös fedélzete.
Ezzel pedig el is érkezünk 1848. szeptember 21-éhez, amikor Balatonfüredről kifutott a gőzhajó, fedélzetén Habsburg–Lotaringiai Istvánnal, Magyarország nádorával, a cél pedig Balatonszemes volt, ahol Jelacic táborozott éppen.
A találkozóra viszont sohasem került sor. Hogy miért nem, arról több mára legendává vált történet is szól, az igazság viszont homályban van.
Az egyik ilyen elbeszélés szerint eleve ki sem tudott kötni a Kisfaludy, mivel aznap a Balaton vize túl sekély volt, így nem tudta megközelíteni a déli partot a hajó.
Egy másik kevésbé hihető történet arról szól, hogy a horvátok a partról elkezdték ágyúzni a hajót, emiatt pedig megfordult István nádor és visszatért az északi partra.
Azt is beszélik, hogy bár István nádor sikeresen kikötött, Jelacic pedig el is indult a találkozóra, de az osztrák tisztek, akik vele voltak feltartóztatták, hogy ne kerülhessen sor a béketárgyalásra.
Ehhez hasonló egy negyedik monda is, miszerint a hajó tényleg lehorgonyzott a parton, a horvát bán viszont önszántából tagadta meg a béketárgyalásokat, vagyis nem azért, mert fizikailag megakadályozták ebben.
Josip Jelacic
Hogy valójában mi történt azon a napon, azt máig vizsgálják a történészek. Mindenesetre Eötvös Károly korabeli elemzése szerint a bécsi udvarnak komoly ráhatása volt a történésekre, hiszen az ő érdekük egyértelműen az volt, hogy ne szülessen semmilyen békereferendum, de még csak ne is tárgyaljanak róla.
István nádor személye, vagyis az ő hitelességének megőrzése a magyarok szemében viszont Bécsnek is volt, hiszen fontos összekötőkapcsot láttak benne a magyar országvezetés és a császári udvar között, ezért nem eshetett az árulás vádja alá.
Bárhogyan is történt, a találkozó meghiúsult, István nádor pedig már másnap Pest-Budán volt, ahonnan az éjszaka közepette Bécsbe utazott át. A magyarok szemében ez felért egy megfutamodással, viszont utólag nyilvánosságra került a császár saját kezűleg aláírt rendelete, amiben Bécsbe rendeli István nádort, ezzel felmentve a magyarok előtt a nádort a szökés vádja alól.
Bécsben aztán végérvényesen lemondott nádori tisztségéről, ami ezzel meg is szűnt, sőt a császári udvar látványosan őt vonta felelősségre a diplomáciai kudarcért és Schaumburgba száműzték.
Szintén Eötvös ír arról, hogy ez a méltatlan húzása a császárnak szintén a politikai taktika része volt, hiszen így próbálták a magyarok szemében továbbra is megóvni István nádor személyét és hitelességét egy későbbi béketárgyalás érdekében.
Erre viszont már nem került sor. 1848 szeptember 29-én Pákozdnál már összecsaptak a magyarok Jelacic seregével.
