Veszprémben sohasem léteztek azok a tipikus no-go zonák, amilyenekről Európa más városaiból hallani lehet. Ahová a rendőr se megy be szívesen, ahol a veszélyt utcai táblákon kellene hirdetni.
Viszont Veszprémben is sokáig létezett olyan környék, ahol a kellemetlen érzés, ha átment valaki rajta szinte az aszfaltból sugárzott. A Jókai utca pont ilyen volt egészen a kétezres évek elejéig. Ekkor, egészen pontosan 2003-ban zárták be Európa utolsó várbörtönét. Egészen addig a fogvatartottak családtagjai legegyszerűbb módon úgy oldották meg a beszélőket, hogy kiálltak a Jókai utcára a börtön alá, és felkiabáltak a zárkák ablakai felé.
Még a kilencvenes években is hangos volt a Jókai utca ezektől a kiáltásoktól, és a rácsok mögül érkező válaszoktól, amik visszhangoztak a völgyben.
Volt olyan, hogy újszülöttet hoztak a börtön alá, hogy az édesapa láthassa többemelet magasból, de születésnapi köszöntések, sőt még szerelmes vallomások is elhangoztak ilyen formán.
Valójában ezek az élethelyzetek sosem teremtettek veszélyesebb környezetet, mint bárhol máshol a városban, mégis a veszprémiek, ha tehették, elkerülték ezt a részt. Talán csak azért, mert a Jókai utcában a várbörtön alatt a maga arcon vágó valóságában kapcsolódott össze a börtönön kívüli és belüli élet.
Ezeknek az asszonyoknak, akik így jártak „beszélőre” állít emléket egy kovácsoltvas alakzat, ami a Ruttner-házzal szemközti lépcső alján áll, és az egykori várbörtön, ma múzeum felé fordul.
