Mindig is érdekelt, miként lehet két sportoló között olyan összhang, amelynek eredményeként együtt képesek a csúcsra jutni. Kammerer és Kucsera a mai napig barátok, s a kérdésemre, hogy lazult-e az évek során a közöttük lévő kötelék, azonnal, egyöntetűen rávágták: „Hiszen most is együtt érkeztünk…”. Már-már elszégyellem magam a kérdéstől, ugyanakkor tetszik, hogy ilyen erős maradt az összhang.
Kucsera úgy fogalmazott: „Ritka volt a mi párosunk, talán nem túlzás azt mondani, hogy az egész világon. Azóta sem tudok olyan kettősről, akik ezer méteren ugyanúgy ott tudtak lenni a dobogón, mint ötszázon. Ezt senki nem csinálta utánunk. A kapcsolatunk feltétlen bizalmon alapul, régen olyan időszak is volt, hogy együtt laktunk. Ismerem Zolit, pontosan tudom, hogyan kell bánni vele, és azt is pontosan tudtuk, hogy miként lehet motiválni egymást nehezebb időszakokban. Sőt, az adott versenyeken láttam Zoli vállának állásából, hogy mikor kezd el fáradni. Szó szerint: ismerjük egymás rezdüléseit.”
Kammerer is kulcsfontosságúnak tartja a sikertörténetükben azt a kapcsolódást, ami oly sokszor a győzelemig vitte őket: „A bizalom és az egymás mély megismerése mellett a kémia is fontos, hiszen mi nem csak a vízen ültünk egy hajóban. A szárazföldön is együtt haladtunk, és ennek ma, „öregkorunkban” is megvan a hozadéka: egy olyan barát, aki jobban ismer bennünket, mint az élettársaink.”
És ha már szóba került a hozadék fogalma, rákérdeztünk arra is, mire tanította őket a sport, és mi az, amit a mai napig a sportmúltnak köszönhetnek. Kammerer erősen fogalmazott, hisz úgy véli, mindent a sportnak köszönhet:
„Nyolcévesen beültem a kajakba, és majdnem negyvenöt voltam, amikor kiszálltam. Viccesen szólva majdnem ötven voltam, amikor véget ért a gyerekkorom. Fel kellett nőnöm, hiszen hirtelen a való világban találtam magam. Rájöttem, hogy minden, ami most vagyok, a sportnak köszönhető: a dolgokhoz való hozzáállásom, az alázat, a munkabírás, ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek sportmúlt nélkül nem lennének meg.
Arról nem is beszélve, hogy a kajakból kiszállva pont olyan alaphelyzetekben találom magam, mint amikor benne ültem: ellenfelek vannak körülöttem, akik egyfolytában figyelik, mit csinálok. Én az edzőmtől megtanultam, hogy nem nézhetem az ellenfeleket, mert akkor soha nem leszek sikeres.”
Kucsera szerint a mai, internetes világban sokkal erősebb hívószónak kellene lennie a sportnak: „Az emberek többsége valamilyen kütyü előtt ül, de nem él azzal a lehetőséggel, amit a személyes találkozások adhatnak. Például barátokat. De legalább ilyen fontos megtanulni küzdeni, kitartóvá lenni, és magunkévá tenni a tiszteletet. Óriási jelentősége lenne, hogy a fiatalok sportolni kezdjenek, és a kreált valóság helyett képesek legyenek a valós értékek elsajátítására.”
Kammerer, egyetértve Kucserával, kiegészítette álláspontját: „Nem nagyon tudnék mit mondani a mai gyerekeknek, talán éppen ezért nem lettem edző. Nálam ott kezdődne a dolog, hogy megtiltanám a mobilok használatát. Edzés előtt és utána is azonnal nyomkodják a telefont, majd otthon folytatják, amikor a szülők az óriás autójukkal hazavitték a gyereket. Amikor én kajakozni kezdtem, kétféle lehetőségünk volt a mozgásra: foci vagy kajak. Ma viszont a bőség zavarában az ember nem tudja, hova kapja a fejét, végül semmibe nem kezd bele. Azt viszont nem lehet kérni, hogy akarjátok!”
De ha már Kammerer feldobta ezt a kérdést, vessük fel mi is: igazából mit akarhat két apróság, amikor a hajóba ül? Hogyan lehet nyolcévesen tudatos valaki? A fiúk eredményeit nézve igenis elképzelhető. Vajon egyértelműen tudták, hogy mit akarnak? „Otthon azt mondták, ha a hármas megvan mindenből, járhatok edzésre. Örökmozgó voltam, és azért választottam ezt az utat, hogy a világ tetejére érjek. Teljesen tudatosan lebegtek előttem a nagyobbnál-nagyobb célok, és mindent megtettem annak érdekében, hogy sikerüljön elérnem.” – fogalmazott Kucsera.
Kammerer hozzátette: „Sok szülő elvárja a gyermekétől, hogy ezer helyre járjon, én viszont magam dönthettem a sport mellett. Tőlem sem vártak a hármasnál jobb érdemjegyet, illetve a házimunkába is erősen befogtak, sőt, a vasárnapi mise is kötelező volt, de mivel nagyon akartam ezt az utat, mindent megtettem. Talán ez az egyik legnagyobb kulcs: akarni kell.”
Kucsera és Kammerer végül a kiállításon szereplő 2006-os fotó kapcsán is elmondták gondolataikat. Kammerer úgy emlékezik, már nagyon nehezen akart eljönni a cél, s ahogy rápillant a fotóra, felrémlik a hajrá minden mozzanata.
Kucsera úgy véli, félelmetes volna lélekben visszamenni abba a pillanatba, amelyet a fotós elkapott, hiszen rendkívül fáradtak voltak már, végül mégis meglett a bronzérem: „A fotó egy nappal azután készült, hogy ezer méteren aranyérmesek lettünk, s ami most egy apró példa ennek kapcsán, az egy életre kiterjeszthető: miként szüless újjá huszonnégy óra alatt? Ahogy látszik is a fotón, piros-fehér-zöldre volt festve a hajam, ezt külön a világbajnokságra csináltam. Tisztán emlékszem, hogy erősen gondolkodtam előtte, bevállaljam-e az extrém frizurát, hiszen, ha adott esetben nem jól szerepelünk, az elég kellemetlen lett volna. Szerencsére jól alakult.”
Fotók: Allee, Balogh Kata
