Csak a látogatást viselte el nehezen, mert akkor jött "Apa". Megkeserítette az életét, zsörtölődött, most meg mit jár a nyakára. Kérdezősködtek a szomszédod ágyakból, mi baja Ilonkának a férjével, fél évszázadot töltöttek együtt, jóban rosszban. Ilonka néni csak a fejét tekergette, nem tudhatja azt senki, hogy az ötven év alatt mit kellett neki elszenvednie, mit tűrt, hallgatott, gyötrődött.
Károly bácsi pedig jött, pontosan mint az óra, kezében kis szatyrot szorongatott, hozott a párjának valamit, kedveskedni próbált, szólongatta, de Ilonka csak fújt, sóhajtozott, morgott, néha kíméletlenül beszólt, menjen már. A szobatársak eltűnődtek, mennyi is az ötven (vagy hatvan?) esztendő, amit együtt morzsoltak le Ilona és Károly.
Egy napon Károly bácsit behozták a mentők a kórházba. Ugyanazon az emeleten helyezték el mint Ilonkát, csak a másik szárnyban, a férfibetegek közé. Ilonka megdöbbent ugyan, de epésen meg is jegyezte, hogy bizony míg ő egész életében súlyos betegségével küszködött, Károly bácsi élte a világát. Tán most sem igazán beteg, nyilván sajnáltatja magát. Előbb utóbb mindenkit utolér a sorsa – közölte a megnyugtató tényt, s különösebben nem izgatta magát.
Úgy éjfél tájban Ilonka néni a szívéhez kapott, fulladozott, elakadt a lélegzete. A nővéreket, némán sürgölődtek körülötte, hosszasan, aztán sikerült visszahozni az életbe. A nővérek suttogták másnap, hogy abban a pillanatban, amikor Ilonka rosszul lett, Károly bácsi, alig néhány ajtóval távolabb, egy utolsó sóhajjal elhagyta a halandók világát.
Ilonka zokszó nélkül vette tudomásul élete párjának távozását. Elhallgatott, többé nem zsörtölődött, morgolódott, panaszkodott, nem fészkelődött, nem kért a nővérektől semmit, egy szót sem szólt. S két nap múltán, maga is Károly bácsi után ment.
