Valaki, aki a kommunikáció legkülönbözőbb formáival foglalkozik, szeret magáról beszélni?
Nincs ellenemre, ugyanakkor mindig az volt a célom, hogy kollégák munkáját adjam át a sajtón keresztül újságoknak, rádióknak, tévéknek, portáloknak. Egy sajtófőnök feladata alapvetően az, hogy egy programról, egy műsorról beszéljen, vagy akár, hogy összehozzon egy újságírót egy művésszel, szakértővel… Nem rémes, ha magamról kell beszélnem, csak a dobozon kívül esik.
Hogy kezdődött a dobozon belüli létforma?
Rádiós újságíróként kezdtem, de ez is összecsengett az imént említett feladattal. Interjúkat, cikkeket készítve tulajdonképpen ismeretterjesztést végeztem: az egy-egy témában nem járatos emberek számára közérthetően, szerethetően közvetítettem a beszélgetőtársam gondolatait. Minden, amit ebben a korszakban megtanultam, később remekül hasznosult.
A műsoraimban volt politika, tudomány, közélet, jóllehet, és természetesen ennyi mindenhez nem érthetek, épp ezért volt izgalmas kihívás sokak számára izgalmassá „fordítani” az elvont információkat. Volt és van egy adottságom: az őszinte érdeklődés, a kíváncsiság.
Az 1980-as évek végén, a net világa előtti korban még újságkivágásokból készültünk fel egy-egy beszélgetésre. Ez ma már old school módszernek tűnik, de nagyon szerettem. A Magyar Rádiónál, a rendszerváltás egy igazán változó világában tanultam meg azt is, hogy mire van igazán szüksége egy újságírónak ahhoz, hogy jó cikkeket, érdekes anyagokat készíthessen. Ezt a tudást később, amikor a másik oldalra, nevezetesen a PR oldalra kerültem, már remekül tudtam alkalmazni. Éreztem, milyen témákat, anyagokat kell kiajánlani az újságíróknak, és tudtam, mitől működhet ez a nagyon sajátos információ adásvételi folyamat, ahol egy kicsit mindenkinek jól kell járnia.
Meg tudja fogalmazni, miért kezdett el rádiózni? Mi érdekelte benne igazán?
Nem az a tipikus történet az enyém, amikor diákújságíróként már a középiskolában tudod, mit akarsz. Arra viszont nagyon emlékszem, hogy otthon, a konyhakredenc tetején sokat szólt a rádió. Be is égett egy kép: a mexikói olimpiai közvetítéseket közösen hallgattuk a családdal, ezt nagyon élveztem. Édesapám geológus volt, a nagybátyám kutatóbiológus, akik mindig a világ érdekességeit keresték és próbálták nekem is átadni, hogy mitől érdekes a világ. Egyébként a mai napig sajnálom, hogy vége lett a rádiós korszakomnak, de a kíváncsiság velem maradt. Ma sem vagyok az a típus, aki leül a tévé elé, hogy valami szórakoztató sorozatot nézzen. Ha egy műsor nem ad hozzá valami újat a világomhoz, akkor hiába érdekes, szellemes, vicces, nem fog a kanapén marasztalni.
Miért lett vége az újságírói pályájának?
Kiábrándultam belőle. Úgy tíz év után úgy éreztem, hogy újságíróként nem lehet a dolgok mélyére menni, csupán a felszínt kapargatjuk. Ezt később, a PR-os időszakomban talán még inkább megéltem, hiszen egy cég, vagy szervezet életéről értelemszerűen sokkal többet tudtam, mint mások. Azt hogy kinek mi fontos, a világ legnagyobb hajóit és a világ leggyorsabb vonatait gyártó cégnél tanultam meg, ami egyébként a legtöbb metrót adta el a világon. Emlékszem, hogy amikor a metrót akartak értékesíteni Magyarországon, azzal akarták megnyerni a sajtót, hogy hány kilowattos a motorja. Én viszont úgy éreztem, az olvasóknak és a döntéshozóknak sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy milyen kényelmi funkciói vannak, hogyan tud az ember hátradőlni benne…
Végül az Európa Kulturális Fővárosa program sajtófőnöke lett. Hogyan?
Nekem varázslatos történet: egy kedd este kinyitottam egy állásportált, és megláttam, hogy erre keresnek embert. Még az éjjel elküldtem az önéletrajzomat, másnap pedig már hívtak, hogy csütörtökön interjúra várnak.
Azonnal beleszerettem a feladatba, hiszen benne van minden számomra fontos sokszínűség: a sajtó, a kultúra, az újságírás, a PR, vagyis minden amihez valaha közöm volt.
Aztán hirtelen ott ültem az EKF Óváros téri irodájának második emeleti ablakában, ahol kiválóan lehetett úgy dolgozni, hogy alattam nyüzsgött az Óváros tér, egy fantasztikus város meghatározó kulturális öröksége. Aztán persze jöttek sorban a napi rutin kihívásai, például, hogy összecsiszolódjunk száznál több emberrel, akik száznál többféle munkakultúrából érkeztek. Meg kellett tanulnunk elfogadni a másikat, és elfogadtatni saját magunkat. De ez a sokszínűség engem inspirált, minden reggel boldogságot éreztem, amikor megérkeztem az irodába. Nem vagyok valami Facebook-posztolós figura, de Veszprémről rendszeresen osztottam meg fotókat.
Olyan volt a 2023-as EKF év, amilyennek elképzelte?
Úgy hiszem visszajelzésekből, hogy igen. Én pedig, bár nagyon sokat dolgoztunk, nagyon keveset pihenve, de szerencsére nem égtem ki benne, bírtam a tempót, a nem kis tempót. Amúgy is kitartó típus vagyok, a Balatont is gyakran átúszom, de az El Camino majdnem nyolcszáz kilométeres gyalogútja is szép emlék.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó sajtófőnök legyen?
Nyitottság. És egy olyan érzék, hogy sokféle emberrel könnyen tudjak kapcsolatot teremteni. Hogy lássam milyen témából mit érdemes hangsúlyoznom egy-egy újságírónak, kivel célszerű interjúzni egy-egy program kapcsán. Ehhez persze empátia is kell, hogy megérezzem, mire van szüksége egy hírportálnak, egy turisztikai honlapnak, egy közéleti rádiónak, vagy egy építészeti kiadványnak; mivel tudom a sajtó munkáját megkönnyíteni.
Kulturális értelemben mennyire tudta kiélvezni a programot?
Sajnos sokkal kevésbé, mint szerettem volna. A megnyitóra persze elhoztam a családomat, a barátaimat, de nekem közben rengeteg külföldi újságírót kellett koordinálnom.
Persze így is tudom, hogy a veszprémi volt a legcsodálatosabb nyitó ünnepség a kulturális fővárosok programjai közül, és azért bennem is maradtak az estéről meghatóan szép képek: amikor a húszemeletes falán a fényfestők munkái felragyogtak, közben elkezdett hullani a hó, miközben a Szentháromság téren dübörgött a zene, az Óváros téren pedig fantasztikus néptáncot láttunk…
A legjobb az volna, ha most lehetne Veszprémben még egy EKF év, amin már én is ott tudnék lenni kultúra-fogyasztóként is. Most azért már több az időm, és egyre több, az EKF év örökségeként tovább élő programra megyek el. Nagyon fontos üzenet a Ragyogj tovább!., mert a tavalyi év után őszintén hiszek abban, hogy a lendület viszi tovább a város és a Bakony-Balaton térség pörgését.
Ha össze kellene foglalni az EKF évet, ami a sikerességét illeti, mit mondana?
Azt hiszem, az egész EKF csapat maximalista, ezért talán időnként mondunk olyanokat, hogy ezt vagy azt lehetett volna még jobban csinálni, de összeségében ez egy fantasztikus év volt. Nekem pedig szakmailag hatalmas büszkeség, hogy mindenféle hangos vagy hangtalan botrány nélkül sikeres volt az egész év: a kezdeti kétkedő hangok után egy kezemen meg tudom számolni, milyen kevés negatív hangvételű cikk jött le rólunk. Ebben persze biztos az is szerepet játszik, hogy
próbáltam nyitott maradni azok felé is, akik támadtak: kitartóan, de kedvesen mutattam meg nekik, hogy ha mélyebben beleássák magukat, akkor hogyan láthatják meg a valót, a tényeket, a szépet.
A kezdeti türelmetlenség főként abból eredt, hogy 2022 vége felé már mindenki nagyon várta a pezsgést, sok ember türelmetlen volt. Mi tudtuk, hogy milyen tempóban szeretnénk ellőni a patronokat, de ők nem mindig. Aztán amikor a januári nyitóünnepen tízezrek örültek velünk, akkor már elhitték, hogy a város és a térség ragyog és ’24 után is tovább fog ragyogni…
