Minden rangos fesztiválon és klubban felléptek és játszanak folyamatosan, mégis kevesen azonosítják Veszprémmel, pedig itt és a környéken – Várpalotán és Fűzfőn – indult minden, itt élnek, próbálnak, dolgoznak és írják újabbnál újabb, egyedi hangzású dalaikat.
Azt hiszem, emlékszem, milyen elképedt arcot vágtam, amikor a barátaim hirtelen elkezdtek húzni maguk után egy jó pár évvel ezelőtti Utcazenén, mert az egyik udvarból meghallottak egy nekik ismerős, nekem meg cseppet sem ismert dallamot, és üvöltötték is már, hogy „Szójjá má’ muternak, dobjon le szotyira pénzt”. Nem kellett sok, hogy a fanyalgást felváltsa a röhögés, s este már a fiúkkal együtt dúdolgattam, hogy „kend be gulyáscreammel a hátam”, éppúgy, mint másfél hete, amikor a fiúk próbahelye, az Expresszó felé trappoltam, merthogy innen indult a kalandjárat, vagyis a turnébusz.
Gergő – alias Kerekes Gergő, a már majdnem angoltanár gitáros – már ott van, a lépcsőn ülve cigizget, mellé huppanok, bírom ezt a csendes fiút, olyan, mintha a maga visszafogottságával ő lenne a nyugalom és a béke szigete. Marci – alias Likó Marcell, a művelődésszervező – Gergő negatívja; ugrál, pörög, hülyéskedik, énekel egész úton, de szigorúan csak a VB dalát, ami aztán a zirci buliig annyi variációban elhangzik – hogy a fű, a labda és a zászló mikor zöld és kék felváltva, s csinál mindenfélét –, hogy hazafelé már inkább a Lion sleeps tonight megy, végül is a dallam ugyanaz, jövünk rá. Győrffy Gyula – alias Gyuszkó, a billentyűs – is befut, s Hock Zoli és Attila is megérkezik, mehetünk koncertezni. A nap különleges, Attika nemcsak hogy – nemmondjukki hány év kemény év munkájával – lediplomázott, de a friss szociológusnak még születésnapja is van.
Arra gondolok, hogy aki a Nekem senkim sincsen vagy a Kemikáliák című szám alapján bús-borongós, depis csapatot várva indul el a koncertre, mekkorát fog csalódni az energiabombaként társakat, közönséget magával húzó Marcit látva. A zenei világuk finoman változott az évek alatt, hol erre, hol arra, egy dolog azonban szerencsére nem, mégpedig az, hogy a szöveg továbbra is fontos, több esetben olyannyira működik, hogy megáll/na önállóan is. De Marci hangjával lesz egész a performansz, aki a legváratlanabb pillanatokban képes kitartani olyan hosszan és tisztán hangokat, hogy a sokadik alkalommal is leesik az állam.
Konferáláskor, a „szóljon a következő szám azoknak” felvezetés után lehet figyelni a repertoár-tematikát: a vicceset, a fájdalmas elhagyósat, az ugrálósat, a pezseg az élet-hangulatút – jó érzékkel és váltással állítják össze a fiúk a koncertrendet. A kihagyhatatlan, ismert, régi dalok mellett a legújabb szám is elhangzik, és bár láttam a youtube-on, hogy 82950-nél jár a számláló az új szám klipjénél, mégis meglep, hogy legalább annyira magabiztosan énekli a közönség, mint mondjuk a Nagyon fájt vagy a Kicsit lassabbat.
Már nem kell sokat aludni októberig, amikor CD-n is megjelennek a számok, és gyanítom, addigra a repertoár nagy részét kívülről tudja majd a közönség, amely nem csak tizen-huszonévesekből (és nem csak lányokból) áll.
Szeretem, ahogy ők zenélnek, a profizmust, azt, hogy teljesen élőben, értve és kedvvel, és mindegy, hogy ezer ember előtt, vagy harminc nézőnek egy vidéki kisváros gimnáziumában, ingyen, jófejségből, csak arra gondolva, hogy anno „mi is hogy örültünk volna”… Merthogy bármilyen hihetetlen, van még ilyen csapat, ahol nem feltétlenül a minél többet szakítás elve a fő motiváció, hanem ennél jóval emberibb szempontok.
Mint ahogy a koncerten is sokszor, utána mellém huppanva is arról mesélnek, hogy mennyire várják az Utcazene fesztivált, mert ugyan „a saját hazájában senki sem lehet próféta” – fűzzük hozzá nevetve –, de ér vágyni rá, szóval ők is izgatottan várják, hogy július 15-én az Óváros téren itthon-otthon játszhassanak, és 23.15-től hallja őket mindenki, „a házmester, a fia és a kéményseprő” is. Meg azok is, akik tavaly már voltak a Vad Fruttik táborban, s remélhetőleg csatlakoznak az ideihez is.
Hazafelé azért kidumáljuk, milyen is az, amikor koncert után nem szimplán autogramért keresik őket, hanem a „hadd érintsem meg a félistent” felkiáltással rohan feléjük nem csak lány, de akár fiú is – és nem viccel. Hallgatom a reakciójukat, történeteiket, és nyoma sincs semmiféle sztárallűrnek. Nem hajvasalós trendi fiúk, egyszerűen tehetséges, karakteres és laza, kissé bohém fiatalok, barátok, akik – amikor kell – ugratják, cinkelik egymást, de a nagyhangú élménybeszámolók, egymás szavába vágó sztorizások mögött tapintható, hogy ha bármelyikük a leglehetetlenebb időben hívná is fel a többieket, hogy segítségre van szüksége, a társak azonnal ugranának.
Aki nem hiszi, járjon utána! Kifogás nincs, mert belőlük elég „még egy kis dózis, és múlik a neurózis”. Tehát júli. 15-én irány az Óváros tér, lesz ott Limonádé és Szerelmes dal Izabellával Rióban, Szécsi Pali és Forradalom, s a lányok reménykedve dúdolhatják magukban, hogy Lehetek én is az egyetlen.
