Salvador Dalínak és Vincent Van Gogh-nak is volt egy-egy bátyja, akik meghaltak még a festőóriások születése előtt. A két fiút ugyanúgy Salvadornak és Vincentnek hívták. Ráadásul a németalföldi festő családja úgy döntött, hogy a fiatalon elhunyt gyermeket a családi ház kertjében temetik el, Vincent Van Gogh pedig minden nap elhaladt egy sír mellett, amin a saját neve szerepelt. A Dalí családban a tragédia után pont kilenc hónappal született egy új gyermek, szüleinek pedig szent meggyőződése volt, hogy elhunyt fiúk reinkarnációja, amit a gyermek előtt sem titkoltak.
Mindenki hordoz valamilyen keresztet. De vannak néhányan, akik fogják és eszközt fabrikálnak belőle. Például egy festőállványt.
Egy nyughatatlan veszprémi művészembernek, Gyulai Attilának is megvolt a saját keresztje. ADHD-s gyermekként próbált megküzdeni az otthoni és iskolai elvárásokkal, miközben figyelme sosem tudott leragadni egy konkrét dolgon. Helyette a tankönyveinek hasábjai közt készültek a karikatúrák, a füzeteinek szamárfüleit pergetve pedig mini rajzfilmek öltöttek testet.
Később az egzisztenciális kényszerhelyzet, hogy valamiből meg tudjon élni, és a művészi affinitása nem keresztezték egymást. Így zárták éveken át rácsok közé az Excel-táblák egy élelmiszeripari nagyvállalatnál egészen egy fagyos decemberi napig, amikor egy befagyott golyóstoll megváltoztatott mindent.
„Emlékszem, amikor már sokadszor valamelyik télen a hajnali órákban csináltam a leltárt, olyan hideg volt, hogy a golyóstollban megfagyott a tinta és nem fogott a papíron. Ott és abban a pillanatban tudtam, hogy ennek itt vége kell, hogy legyen. Ez nem én vagyok. Ez egy pénteki nap volt, a rá következő hétfőn már nem dolgoztam a cégnél.”
Mennyit ér a művészet? Mennyit ér a saját művészete? Attilának legelőször ezekre a kérdésekre kellett választ találnia. Annyit legalább, hogy ne haljon éhen. De tényleg ez lenne a plafon? „Adott egy látszólag extrovertált pasi, akinek amúgy alig van önbizalma. Mániákusan konfliktuskerülő, miközben szívná magába a szeretetet és elismerést, de nem húzta meg a határait. Ez voltam én, és ez a művészetemben is megjelent. Hogy nem bíztam abban, hogy ez elég jó. Nem tudtam százszázalékosan odaállni a képeim mellé. Ez pedig az árazásban is meglátszott. Lementem kutyába, hogy meg tudjak élni.”
A művészeknek van egyfajta archetípusa, aminek Attila akkoriban aligha felelt meg, erre pedig ő is ráeszmélt elég hamar. „Ha a művészettörténészek egy kép előtt kisujj eltartva hosszan tudnak elmélkedni a stílusjegyeiről, vagy hogy a festő éppen melyik korszakában alkotta és ez hogyan illeszkedik a kubizmus, a realizmus, vagy bármelyik ágazathoz, akkor az a kép drága lesz. Pedig ezek csak címkék. Mesterségesen legyártott excelek. Semmit nem mondanak el arról, hogy mi van valójában a kép mögött. Arról nem is beszélve, hogy a művészektől elvárnak egyfajta viselkedésmódot. Ha minél inkább extrovertáltabb vagy, ha labilis érzelmileg, gátlástalan, harsány, ha nem foglalkozol a határidőkkel és csak a mának élsz, esetleg még piázol is, akkor bólintanak, hogy na, ez egy igazi művész. Hiteles, akinek a művészetét el kell ismerni. Pedig lehet, hogy te valójában az elefántcsont-tornyodba szeretnél csak így elmenekülni.”
Ezt a bizonyos elefántcsont-tornyot Attila is megépítette magának. „Összeraktam a saját kis világomat, ahol az én törvényeim uralkodnak és senki nem szól bele. Azt festek és úgy, ahogy én akarom. Ha egy napig dolgozom valamin, vagy egy hétig, kit érdekel? A lényeg, hogy szerintem tökéletes legyen. Abban a stílusban festek, amihez éppen kedvem van. A művészettörténészek szeretik beskatulyázni a festőket, de Picasso, aki a kubizmus atyja, ő is kikérte magának, amikor élete vége felé elkezdték besorolni a művészetét.”
Igen ám, de a művészpiacon ez kevésnek bizonyul, ezért Attila tudatosan kezdte használni azokat a személyiségjegyeket, amik amúgy végig ott voltak benne, de aligha hitte volna, hogy ezek egyszer a marketingeszközei is lesznek.
Exhibicionista módon kezdte a világ elé tárni az alkotási folyamatot, közben szívta be az emberek szeretetét, ami annyira fontos volt neki mindig is. Hogy a módszer mennyire volt sikeres, arra jó bizonyíték a 2012-es Csillag születik tehetségkutatóban való szereplése. Attila már-már internetes mémmé vált ezzel, hiszen ő volt az a fellépő, akinek performanszát még a zsűri rettegett kritikusa, Puzsér Róbert is megdicsérte. Gyulai Attila az a művész, akit a Puzsér is elismert – lehetett akkoriban hallani. Attila egyébként egy olyan produkcióval érkezett az RTL stúdiójába, amelyben néhány percig látszólag semmi nem történt, csupán egy üres vásznat simogatott egy ecsettel, amin nem jelent meg semmi. Közben Michael Jackson klasszikusa szólt. Végül egy mozdulattal ráborított egy tál csillámport, az üresnek hitt vásznon pedig megjelent a poplegenda arcképe.
„Ez performansz volt. Ez produkció volt. Megvan a hozzáadott érték, megvan a meglepetés komponens és a képzőművészeti komponens is” – mondta Puzsér az adásban. Ezzel pedig ismeretlenül is összefoglalta Attila képzőművészethez való viszonyát.
Hiszen valóban csak a kész produktum számít? Az emberek azért a festékkel összekent vászonért fizetik ki a pénzt, ez tény. De tényleg csak ez az, ami beárazza a művészetet? Attilában élénken él egy emlék, amikor a zánkai strandon készített egy falfestményt. Először odament hozzá két kisgyerek, aztán négyen, hatan… Bekapcsolódtak ők is a festésbe, összekenték magukat festékkel, amíg el nem készült a kép. A nap végén, amikor szüleikkel mentek haza, Attila jól hallotta, ahogy büszkén újságolják, hogy ott van az a kép, amit ők is festettek. „Na, akkor a kész alkotás számít igazán, vagy az a folyamat, amíg eljutottunk addig? Mire emlékeznek jobban az emberek? Hogy mit ábrázol a kép, vagy, hogy milyen érzést váltott ki belőlük?”
Attila művészete élményként már létezik, mi több, ott rezeg a veszprémi utcákon is, hiszen öt különböző helyen bárki belefuthat ezekbe. Ő festette meg például a LaVida bisztró dekorációját a futurisztikus Ady-val és Petőfivel, illetve a metál bikinit viselő amazonokkal. De Laczkó Dezső háromdimenziós alakja is az ő keze munkáját dicséri a Jeruzsálemhegyen a Viadukt bejáratánál. Éppúgy, mint az Eszterházy utcában a kékfestőket hirdető óriásplakát. Mindegyik különböző stílusban készült el, és csak egy apró monogram hirdeti az alkotó nevét.
Adott tehát egy több mint tíz éve a környéken élő és alkotó festő, aki a TV-ben is szerepelt már, akinek több képe is díszíti Veszprém utcáit, vagy megjelennek szórakozóhelyeken. Mégis, amikor ezek mellett valaki elsétál, nem jön a katarzis, hogy hoppá, ezt felismerem, ez egy Gyulai-festmény!
„Hogy kicsoda Gyulai Attila? Picasso Mozartja, a balkáni Dalí. Fogalmam sincs, ezt a kérdést csak elviccelni tudom. Három évig volt Breznay András festőművész a mentorom. Akkor tanultam meg azt a festészetről, ami a nagykönyvekben is meg van írva. De akkor már nem az utam elején voltam. Valójában a visszaigazolást kerestem a képeimen: aha, szóval ez az aranymetszés! Közben pedig kerestem azt a stílust, ami tényleg az enyém. Sokáig azt hittem, hogy kubizmus lesz az, aztán a strukturalizmus. Végül rájöttem, hogy számomra nincs üdvözítő stílus. Én a műfajok és technikák közötti kalandozásra vagyok determinálva.”
Ezért kapta meg egyszer a művészberkeken belül, hogy ő csak egy másoló művész. Jó, amit csinál, de sosem fog a neves képzőművészek közé emelkedni, mert nincs olyan, hogy Gyulai-stílus. Igen ám, viszont, ha mégis hitet tenne csakis egy stílusirányzat mellett és létrejönne a gyulaiattilás irányzat, akkor éppen azt a szabadságot zárná kalitkába, ami a habarcs az elefántcsont-tornyában.
Attila tehát irtózik a skatulyázástól. A művészet dinamikájáról éppen úgy gondolkodik, ahogy az életről is. „Hiszek a sorsszerűségben, de abban nem, hogy csak egy út létezik mindenkinek. Így is, úgy is eljutunk oda, ami meg van írva, de az már a saját döntéseinken múlik, hogy hogyan. Református vagyok, olvasom a Szentírást, de közben jártam a keleti vallások világában is. Szoktam imádkozni, de meditálni is. Ez a lélek lélegzése. Újabban Jézus Krisztus nevét mantrázom, amikor elmélyülök magamban. A kereszténység és a keleti vallások tanításait is magamévá tudom tenni. Hiszen alapvetően mindegyik ugyanarról a gyönyörű teremtett világról szól, ami körülvesz minket. Akkor miért ne raknám ezekből össze a saját világlátásomat, amiben jól érzem magam? Kísérletezem magamban a vallásokkal, csipegetek, ugyanúgy, ahogyan a művészetemen belül is ezt teszem, de közben nem bántom a Teremtőt. Kellő érettséggel már hiszek abban, hogy az a rendeltetésünk itt a földön, hogy képesek legyünk hálával, alázattal élni és keresni a kapcsolatot a „Forrással”. Nem a külsőségek meddő hajszolása volna a dolgunk, hanem viszont szeretni Teremtőnket. Üres kézzel jövünk és megyünk, csak lelkünk az, ami emlékszik majd és vezet minket tovább az Úton. A többit Isten „intézi” nekünk, s mindennel javunkat szolgálja.”
Attila szerint nincs olyan az életben, hogy zsákutca. „Bármit csinálsz, abból tanulni fogsz. Ha tanulsz, akkor fejlődsz. Amit mások zsákutcának hívnak, az egy tapasztalat, hogy mi az, amire ne pazarolj időt. Én ezért is nem szakítottam egyik stílusirányzattal sem, amit egyszer kipróbáltam és jól éreztem magam benne. Az olyan lenne, mintha a gyerekeimet kellene ellöknöm magamtól.”
A polip csápjai pedig folyamatosan gyarapodnak, amik behálózzák Attila művészetét. A vászon és olajfesték már régóta csak egy a sok közül, amihez hozzányúl. Pólókat fest egyedi grafikával, legújabb szenvedélyével pedig még magasabbra emelte a mércét, hiszen itt már nincs lehetősége átrajzolni, kitörölni a hibás vonalakat: tetoválással kezdett foglalkozni, a gyakorlótábla pedig elsőként a saját teste volt, de nem fog itt megállni. Sajátos szemlélete már a tetoválásokban is kezd megmutatkozni, hiszen többnyire azokat maga szerkeszti, építi fel, komponálja meg.
„Ha valamit jól akarsz csinálni, akkor tíz százalék tehetségre van szükséged és kilencven százalék munkára. Másik sikerére sem irigy, inkább inspirációként hatnak rá, egyfajta benzin ez a művészi gépezetben. Ez csupán elhatározás kérdése. Ha döntöttél, akkor vidd végig a dolgokat és ne keress kibúvókat! Mert könnyen elkezdhetsz hazudni magadnak. Akkor már nincs meg a támpont, nincs meg az origó és szépen elveszíted saját magad is. Onnantól már piszok nehéz újra összerakni magad, hiszen nem tudod, mihez képest kellene építkezni és csak lebegsz a levegőben. Nincs zsákutca, csak tanulás, a tanulás pedig fejlődés.”
Gyulai Attila alkotásaiba könnyen bele lehet futni egy veszprémi séta alkalmával is. Többek közt vannak képei a
- Wine&Vinyl bakelit és borbárban
- a Füredi-dombon egy háromdimenziós képet festett arról, ahogy Lackó Dezső, veszprémi régész megtalálja a kavicsfogú álteknős ősleletét
- a belvárosi LaVida bisztró falait is ő festette ki
- ahogy a Green Valley vendégház homlokzatát is
- az Ablak a múltra sorozat keretében négy helyen, a Cholnoky-városrészben, a Dózsavárosban, a Bakonyalján és a Jutasi-lakótelepen is találkozhatunk az alkotásaival
- ugyanígy az Eszterházy utcában egy óriásplakáton
- de szinte az összes nagyobb városi rendezvényen össze lehet futni vele élményfestő workshopokon, pólófestő foglalkozásokon, vagy a paint jam előadásával, amivel a Csillag születikben is fellépett.
Az eredeti cikk a Life&Style magazin 2024 évi nyári számában jelent meg
