Bizonyára legtöbbünk számára sokat mond a Herendi Porcelánmanufaktúra kifejezés, sőt, talán még a múzeum látogatásának egykori élménye, emléke is időről-időre eszünkbe jut. Több mint féléve a világsajtó taglalt témája volt a hely, hiszen a tavalyi Formula–1-es Magyar Nagydíj egyik legérdekesebb jelenete az volt, amikor a futamgyőztes Max Verstappen Herend porcelán trófeáját Lando Norris az ünneplés közepette egy óvatlan mozdulattal darabokra törte. A kétszeres világbajnok holland Verstappen milliókat érő porcelánját Herend újra alkotta, megható pillanatokat okozva ezzel a Nagydíj követőinek.
Kíváncsi voltam, a nagy múltú hely miként tudja ébren tartani a látogatóközpontot, mi több, megújítani azt. Szűts István Gergely történész március óta vezetője a múzeumnak, s határozott elképzelései vannak arra vonatkozóan, hogy miként lehet akár a legkisebbekkel is megszerettetni mindazt, amit a Herendi Porcelánmanufaktúra magában hordoz. Talán az első szembetűnő, gyermekek tekintetét vonzó látvány, az a múzeum bejáratnál található akvárium, amelynek aljában impozáns, apró herendi porcelánok adnak búvóhelyet a halaknak… Tehát miért is nem baj, ha a balatoni szezon történetesen esősre fordul? Mert Herend tárt karokkal várja a nyaraló közönséget…
De hogyan is indult a történet? A márka születése 1826-ra vezethető vissza, ekkor alapította meg Stingl Vince a Herendi Porcelánmanufaktúra ősét, majd 1839-ben Fischer Mór betársul a műhelybe. Egy évvel később már tulajdonosként tevékenykedik azért, hogy nemzetközi viszonylatban is kiváló minőségű porcelánokat állítsanak elő. Mire megérkezünk a manufaktúra történetében a jelenbe, a sikerek mellett több olyan dolog is történt a hellyel, amit a korszak rossz hozadékainak is nevezhetnénk, mint a háború, a válságok, vagy a tűzvészek. A manufaktúra tehát többször megmutatta, milyen a hamvakból újraéledni.
Szűts otthonosan mutatta meg a tárlat legérdekesebb pontjait, így a húszliteres, Vörösmarty idézettel ellátott porcelánkulacsot is, amely Ferenc József ajándéka volt. De ugyanilyen megdöbbentő látvány a parlamentet ábrázoló porcelán alkotás, amelynek tetején még a vörös csillag „tündököl”… Az Országház vázát 1954 tavaszán az Iparművészeti Múzeumban mutatták be, és a manufaktúra 115. évfordulójának tiszteletére készítették. Az alkotás igazi kihívás volt készítőjének, így több hónapig is eltartott a munka.
A mintákban való elmerülés hamar világossá teszi egy-egy dekor mibenlétét, így például a kínai és japán művészetből is merítő, indiai és közel-keleti elemeket egyesítő darabokról megtanulom, hogy Esterházy-minták. A herendi porcelán alkotások többek között az Anna-bál díjazottjai valamint a Kékszalag Vitorlásverseny nyertesei kezéből is évről-évre visszatekintenek.
Szűts István Gergely nem márciusban találkozott először a hellyel, hiszen hosszú évekig a Veszprém Megyei Levéltárban dolgozott, és hogy utólag milyen érdekes egybeesés a sorstól: Szűts első feladata a Levéltárban a Herendi Porcelánmanufaktúra iratanyagának rendezése volt, amelynek során több mint nyolcvan méternyi anyagot kellett rendszereznie és feldolgoznia. A bedobozolt iratokból az évek alatt megismerhetővé váltak a gyár egykori működésének mindennapjai, jeles megrendelői és sikereinek hátterei is.
Szűts megkeresésünkre elmondta, korábban is többen kutatták Herend történetét, legtöbbjüket az alapítási időszak és a 19. század vonzotta. De például a két háború közötti korszak, vagy az államosítás kevésbé volt ismert: „1926-tól az államosításig, vagyis 1948-ig Gulden Gyula volt a vezérigazgató, aki az első menedzserszemléletű vezetője volt Herendnek. Amire kutatóként a legbüszkébb vagyok az az, hogy megtaláltam Amerikában Gulden lányát, aki nagyon készségesen régi fotókat, iratokat küldött, illetve számos izgalmas információt osztott meg velem. Jó érzés volt az egykori igazgató leszármazottjával online beszélgetni, és az ő személyes emlékeivel gazdagítani Herend múltját.”
Szűts István Gergelyt például az is kimondottan érdekelte, hogy egykor milyen szerepe volt a külföldi magyaroknak az exportértékesítésben, ők és más kereskedők a világ mely pontjaira vitték el a Porcelánmanufaktúra termékeit. Mint kiderült, például már az 1930-as években Szamoa-szigetére, de Ausztráliába és Afrikába is szállítottak.
A múzeumvezetőnek provokatívan felvetettem, hogy nem lehet egyszerű versenybe szállni a huszonegyedik század kihívásaival, és bizonyára ma az interneten keresztül épp elég szép dolgok láthatunk, tehát miért is mennénk múzeumba… Szűts István Gergely maga is pontosan látja, hogy mivel kell felvenni a versenyt, ám azzal, hogy Herenden beleláthatnak az egész munkafolyamatba, sőt, maguk is kipróbálhatják a porcelánfestést, személyes kötődésük lesz az élmény által a helyhez, és ha gyerekként nem is értékelik még annyira a művészetben rejlő szépségeket, később remélhetőleg eszükbe jut majd egy-egy emlék a múzeumból, vagy a minimanufaktúrából. Nem titkolt célja tehát az intézménynek, hogy még élőbbé, még interaktívabbá tegye a helyet, hogy a múzeum ne csak „érinthetetlen” alkotásokból álljon.
