Esős május végi nap, az égen egymást kergetik a felhők, hull is belőlük rendesen az áldás reggel óta. Délutánra kicsit kisüt a nap, kiülünk a padokra sütizni, de estére újra beborul.
Buszra szállok, nehogy elázzak, meg különben is, kezemben virágcsokor, újság, így most kényelmesebb, mint harminc percet sétálni.
Az első megállóban ősz hajú hölgy száll fel, kezében két nagy szatyor, a harmadik a válláról lóg; szabadkozva becsusszan velem szembe a négyes ülésre.
„Mindig ide szoktam ülni, mert itt közel van a leszállásjelző” – mondja, miközben elrendezi maga mellett a szatyrokat.
Udvariasan bólintok, persze, sok holmival praktikus, ha közel van a gomb.
Visszatérnék a telefonom kijelzőjéhez, de a néni kérdés nélkül mesél tovább. Kicsit lehúzza a cipzárt a kabátján, gondolkodik, levegye-e, most hirtelen olyan meleg lett, pedig reggel még hideg volt, de inkább hagyja, hátha megfázik. Épp a bevásárlásból jön, meg ebédelt is, kínait, mert hát péntek van, olyankor mit főzzön az ember. Hétvégére vett sóskát, majd azt megcsinálja.
Mosolyogva hallgatom, ehhez nincs nagyon mit hozzáfűzni.
Pár másodpercnyi szünet után ránéz az ölemben fekvő gerbera csokorra és megjegyzi:
„Felköszönt talán valakit?”
„Magamat – felelem. – Születésnapom van.”
„Nahát. Akkor Isten éltesse! Nekem meg három nap múlva lesz...”
„Akkor önnek is boldog születésnapot!”
„… a hetvenötödik. Már ha megélem még” – folytatja, a fejével aprókat bólogatva, mintha csak azt akarná némán kifejezni, hja bizony, eljárt felette az idő. Közben látom, egy pillanatra végigutazik gondolatban az életén.
Most rajtam van a sor, hogy meglepődjek. „Igazából nem látszik. Mármint, hogy már 75 éves lenne.” Az arca még mindig puha, árkoktól alig barázdált.
„Tényleg?” – hitetlenkedik. „Biztos azért, mert nincsenek nagyon ráncaim.”
„Azért is” – mondom, meg mert manapság olyan nehéz megmondani bárkiről is a korát. És mert „olyan fiatalos a kisugárzása” – teszem hozzá, mert hirtelen nem jut eszembe jobb kifejezés, de inkább arra gondolok, nyitottság árad belőle, ahogy ilyen közvetlenül csacsog velem.
Éppen erről beszélgettünk az előbb M.-vel, a nyitottságról, hogy milyen jó időről időre összekapcsolódni vadidegenekkel és úgy osztozkodni velük a pillanatokon, mint a barátainkkal, bármilyen illékonyak is azok. Néha nem baj, ha csak átjáró a szív.
Mintha ez a néni is ezt tenné – vagy talán csak magányos.
„Tényleg?” – kérdezi megint, a tekintete most még inkább hitetlenséget sugároz. „Pedig olyan depressziós vagyok, egyre reménytelenebbnek tűnik minden. Most meg még hólyaghurutom is lett” – panaszolja. Az arcán épp csak átsuhannak a fellegek, de én látom őket. Nem is fellegek ezek. Csillagtalan űr, ami magába szippant, és neked elszakadt a szkafandered.
Nem is nagyon gondolkodom, csak kirántok egy szál gerberát a csokromból – lesz még a születésnapomra tervezett harmincháromhoz elég. Narancsszínű, mint a nyári alkonyat; bazsarózsát akartam, de ezt nem lehetett otthagyni.
Odanyújtom a néninek. „Akkor azt kívánom a születésnapjára, legyen ezentúl minden reménytelibb.”
Egészen elpirul, ahogy elveszi. „Az enyém? Jaj, nagyon aranyos!” Aztán a táskája szélébe dugja, finoman, nehogy elhullajtsa. „Adnék puszit is, de azt hiszem, megfáztam” – mondja, úgyhogy csak a levegőbe dob egy puszit.
Viszonozom, aztán már le kell szállnom, de miközben elbúcsúzunk, arra gondolok, igazából nem ő kapott ajándékot, az élet adott nekem egyet.
UI: Ha úgy érzed, nehéz életszakaszon mész át, krízist élsz meg vagy tartasz tőle, hogy kárt teszel magadban vagy másokban, kérlek, ne tartsd magadban. Ne add fel, nem vagy egyedül az érzéseiddel, és az alagút végén igenis ott a fény! Segítségért fordulhatsz a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálathoz (116-123), vagy megkeresheted a legközelebbi sürgősségi osztályt is. Vészhelyzet esetén hívd a a 112-t, vagy a 104-et (mentő)!
