Nemrégiben olvastam egy cikket a WMN-en arról, hogyan válnak a szülők gyakran felnőtt gyerekeik bokszzsákjává, amikor azok szoronganak, nehezen állják a sarat az élet viharaival szemben, vagy éppen az önismeret útját járva felfedezik, hogy bizonyos múltbéli sebek, családi döntések hogyan vetették vissza őket az életben. Bár a cikk elsősorban a szülői esendőségre, a saját sorsunk feletti felelősségvállalásra és a megbocsátásra szerette volna felhívni a figyelmet, arra, hogy egy ponton túl nem hibáztathatjuk mindenért az őseinket, közben egy másik észrevételre is rávilágított, amit én is egyre jobban érzékelek: hogy a (kontrollálatlan) önismereti vizsgálódásnak, az állandó pszichologizálásnak is megvannak a veszélyei.
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy önismerettel foglalkozni napjainkban iszonyatosan trendi lett. Egymást érik a tudományos és olykor áltudományos ismeretek mentén íródott cikkek, Instagram bejegyzések és TikTok videók, a könyves sikerlistákon évek óta előkelő helyen szerepelnek az olyan kötetek, mint Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors és Máté Gábor Normális vagy című könyve, és lassan az a kakukktojás, aki nem jár valamilyen terápiára. A pszichológia a hétköznapi beszélgetéseinkbe is bekúszott: két kávé fölött olyan kifejezésekkel dobálózunk, mint transzgenerációs trauma, kötődési seb meg red és green flag, és tippeket osztunk meg egymással a belső gyermek meggyógyításához.
Illusztráció: Alicia Christin Gerald / Unsplash
Félreértés ne essék, az, hogy egyre többen szeretnék megérteni, kik ők, honnan jöttek, milyen pakkot cipelnek és hogyan tudnák felülírni régi rossz berögződéseiket, alapvetően jó. Rengetegen hordozunk magunkkal olyan sérüléseket, amelyek a mai napig rányomják a bélyegüket a kapcsolatainkra, a munkánkra, a mindennapi életminőségünkre, és nagyon fontos lenne, hogy ezekről beszélni tudjunk, mert mindaz a szégyen, düh, elkeseredettség, így tud oldódni: ha megosztjuk egymással a történeteinket, fájdalmunkat, kétségeinket. Ha hagyjuk, hogy az érzelmek átjárjanak bennünket egy biztonságos, megtartó közegben, legyen az baráti, családi vagy terápiás. Jó, ha ezt egyre többen ismerik fel, és jó, ha ebben segítségünkre van egy olyan mankó, mint például egy pszichológus edukációs céllal készült Instagram bejegyzése, amely képes bennünk gondolatokat elindítani azt illetően, mi okozhatja a rossz érzéseinket, vagy éppen támaszt nyújt, amikor a sötét gondolatok elárasztanak bennünket.
Ismétlem, sok pozitívuma van annak, hogy a mentális egészség előtérbe került és a pszichológia kibújt a rendelők falai közül. De kétségtelenül megvannak a hátulütői is.
Ma borzasztó könnyen lehet hatalmas elméleti tudásra szert tenni, és borzasztó könnyen bele is lehet hülyülni ebbe a tudásba.
Azzal, hogy a szakma kifejezései bekerültek a köznyelvbe, sajnos az is együtt jár, hogy sokszor az eredeti jelentésüktől megfosztva, teljesen tévesen és bántón használjuk őket. Nárcisztikusnak kiáltunk ki valakit, aki szimplán csak önző vagy érzéketlen, meg vagyunk győződve róla, hogy a párunk gázlángozik, ha azt mondja, nincs igazunk, a szüleinknek pedig a szemére hányjuk, hogy érzelmileg elhanyagoltak és traumatizáltak bennünket, mert túlóráztak és időnként kiborultak, amikor náluk is betelt a pohár. Ítélkezünk és megbélyegzünk a tudatosság jegyében, no meg saját felsőbbrendűségünk hatalmában, miközben elvileg azon ügyködünk, hogy empatikusabbak és elfogadóbbak legyünk.
Illusztráció: Dev Asangbam / Unsplash
De nemcsak másokat címkézünk fel előszeretettel, hanem magunkat is. Ha néhány napig nagyobb hangulatingadozásokat tapasztalatunk, máris bipoláris zavarban szenvedünk, ha nem bírunk koncentrálni a munkára, ADHD-t sejtünk a háttérben, ha pedig két-három hónap után már a második románcunknak vetünk véget, minden bizonnyal elkerülő kötődők vagyunk, csak mert az Instagram-hirdetés online tesztje ezt dobta fel. Holott ezek többsége olyan komoly pszichiátriai kórkép, amelyeknek a diagnosztizálása ideális esetben nem fél óra és néhány elvetett mondat után történik (és leginkább nem két-három cikk elolvasása után), hanem akár több hetes, hónapos alapos vizsgálat után, már csak azért is, mert az ember életében előfordulhatnak olyan helyzetek, krízisek, amikor a viselkedése, érzelmi és gondolatvilága valóban feltételezhet mentális zavart, de ez nem jelenti azt, hogy ténylegesen is patológiás eset áll fenn. (Természetesen van, amikor igen.) Ha viszont kész tényként kezelünk egy feltételezést, az könnyen kiválthatja azt, hogy az ember egy idő után a címkével azonosulva valóban komolyabb tüneteket kezd el produkálni.
Persze, amikor nehézséget élünk át és bizonytalanok vagyunk, természetes, hogy kapaszkodókat és értelmet keresünk, és a címkék valóban segíthetnek eligazodni, megkönnyebbülést hozhatnak és katalizátorai lehetnek a változásnak. De nem mindenkinél. Egy perfekcionista személy számára például kifejezetten olaj lehet a tűzre, ha „kiderül”, valamilyen gyerekkori traumát hordoz magában és emiatt nehezen kötődik, ergo hibás, hiszen mindent el fog követni azért, hogy megjavítsa magát, amivel csak növeli a szorongását. Vagy említhetném a depressziós címkét, amit rettentő általánosítóan használunk, miközben egy tág spektrumról van szó, ahol ott van az enyhébb, múló állapot és a szuicid gondolatokkal tűzdelt klinikai verzió is. Ez utóbbi valóban nagyon félelmetes lehet, éppen ezért, ha valaki tévesen erre asszociál a saját címkéje kapcsán, az sajnos okozhatja azt, hogy végül épp a félelme löki őt súlyosabb mélységekbe, illetve az a törekvése, hogy elkerülje a legrosszabbat.
Illusztráció: Mathieu Stern / Unsplash
A sokszor kontraproduktívvá váló egészséggel kapcsolatos megszállottság ugyanis nemcsak a fizikai egészségre terjedhet ki, hanem a mentálisra is: ha állandóan azt monitorozzuk, hogy vagyunk, nagyítóval figyeljük minden gondolatunkat és érzelmünket, megállás nélkül analizáljuk magunkat és a környezetünket, attól pont, hogy nem jobban leszünk, hanem rosszabbul.
Miközben az élet meg arról szól, hogy jó és rossz ciklusok követik egymást, magasságok és mélységek, olykor teljes kuszaságban. És ez rendben van. Az is rendben van, ha olykor szorongsz, ha szomorú vagy, ha elönt a sötét kétségbeesés, és még az is, ha mindeközben egyik pillanatról a másikra mégis ugrálni van kedved, mert egy pillanatnyi kedvesség vagy szépség megérintett. Ettől nem feltétlenül vagy bipoláris, meg borderline, csupán ember. Aki tapasztal és érez, és ezek a tapasztalatok néha bizony fájnak és nehezek, de nem feltétlenül jelentenek traumát. Csak egy pillanatnyi állapotot. Aki nem tud mindent és nem is kell tudnia mindent, mert a túl sok tudás egy idő után csak összezavar és megbénít, és különben is, minden folyamatosan változik. Akinek nem kell mindent megértenie, csak megélnie.
