A beengedésnél hemzsegő tömeg, izgatott, kíváncsi tekintetek mindenütt, köztük kiszúrom Miklósa Erikát, Kossuth-díjas operaénekest, aki együtt lépett fel José Curával az említett 2004-es VeszprémFestes koncerten, konstatálom, hogy az esten nem csak a színpadon lesznek tehát legendák.
José Cura fellépett a világ összes jelentős operaszínpadján, többek között Torinóban, Londonban, Párizsban, Rómában, Prágában és Bécsben is. Legemlékezetesebb alakítását 1997-ben a Berlini Filharmonikusokkal és Claudio Abbadóval Verdi Otellójaként nyújtotta, de Saint-Saëns Sámsonjaként is beírta magát az operatörténelembe.
A sztereotípiákkal ellentétben rengeteg fiatal is volt a nézőtéren, nem igaz, hogy csak az idősebb korosztály hallgat operát. A szóban forgó műfaj esetében, annak érzékenysége okán talán hatványozottabban fontos a közönség. Hogy kibírjuk-e csendben, hogy néma-e a telefon, hogy megálljuk-e, hogy nem nézünk rá… Az utolsó sorban ültem, így remek rálátásom volt a dolgokra, és nyugodtan mondhatom, a koncert alatt végtelen fegyelem, az operaénekes által kiváltott megdöbbenés uralkodott.
Mielőtt azonban elkezdődött volna a koncert, egy előttem ülő idősebb házaspár felfigyelt rá, hogy a felettünk tornyosuló diófa ága nem jó helyen van, hiszen az egyik, jobb oldali kivetítő elé nyúlik, kissé kitakarva azt. A férj habozás nélkül felpattant, és elkezdte letörni a kikandikáló, nem is kis méretű ágat. Láttam rajta, hogy hajthatatlan, nem úgy, mint szegény ágacska… Végül kiderült, hogy egyébként is rossz helyre ültek, a hölgy még meg is jegyezte, hogy ez esetben az egész akció felesleges volt… Ezen is túl voltunk, kisebb sokkhatás után elkezdődött a koncert.
Operakedvelőként úgy alakult, hogy a szóban forgó fesztiválon eddig valamiért nem az opera esteket választottam, a legutolsó operaélményem, legalábbis a királynék városában 2020-ra tevődik, amikor a Magyar Állami Operaház megajándékozta Veszprémet egy nyár végi Carmen előadással. Akkor is, most is félelem lett rajtam úrrá, hogy vajon a környezet, az emberek, és úgy egyébként minden adott lesz-e ahhoz, hogy a fellépők, kitekintve az operaházak falai közül, úgy tudjanak színpadra állni, hogy csak magukra és a feladatukra figyelhessenek. Szóval José Cura bejött a színpadra, és azonnal poénkodni kezdett, rögtön hangot talált közönségével, bár úgy tűnt, ő mindenkivel hangot talál. Mondanom sem kell, a kezdeti para elillant, hátradőltem…
Rögtön az első nóta egy gyönyörű argentin dal volt, melyet Barbora Kubíková gitárművész kíséretében énekelt el. Az első két dal után Bizják Dóra zongoristát hívta a színpadra, s a hangszerek valamint a művészek fokozatos bemutatása után végre a Kováts Péter vezette Mendelssohn Kamarazenekart szólította a nagyérdemű elé, továbbá a karmestert, Mario De Rosét. A második felvonásban Pasztircsák Polina operaénekes is színpadra lépett, megható pillanatokat okozva a közönségnek.
Piazzola, Carlos Guastavino és Alberto Ginastera átiratok mellett Verdi és Puccini operák, köztük a Nabucco, a Végzet hatalma, a Tosca, a Rigoletto és az Otello áriái közül is válogatott a művész. Így az ismertebb dallamok mellett hazájának, Argentínának a műveit is bemutatta.
José Cura nemcsak énekelni jött Veszprémbe, hanem tanítani is. Ezt ő ugyan bizonyosan nem fogalmazta meg előre, tudat alatt árad belőle az, hogy miként gondolkodik a világról. A pozitív szemlélete megszólalásaiban nyert teret, például amikor az aktuálisan soron következő dal előtt olyan izgatott lett annak szépségétől, hogy elmondta, szerinte mindenkinek ezt kellene reggelente hallgatni, mielőtt fogja a telefonját és elolvassa a híreket. Még az egyre fenyegetőbb széllökések sem zökkentették ki, igaz, közben megkérte az eget, hogy még néhány dal erejéig legyen türelmes.
Természetesen az is nagyot ütött, amikor magyarul köszönte meg a tapsot, vagy egyéb vicces helyzetekben hirtelen magyarul reagált. Zenészeinek minden dal után kifejezte őszinte háláját, érződött, hogy egységben van művésztársaival.
José Cura két dal között elmondta, látja a közönség szemén, a mosolygó arcokon, hogy végre sikerült kicsit kizökkenni a hétköznapokból, s letenni a letehetetlennek tűnő terheket. Valóban így volt, jól látta José Cura. Az idő megállt, s ahogy a művészek mondani szokták, angyal száll el fölöttünk…
